Napjaink egyik legbefolyásosabb zsidó entellektüelje, az önmagát nyíltan cionistának valló Alain Finkielkraut a Frankfurter Allgemeine Zeitung munkatársának, Jürg Altweggnek kijelentette, hogy „az antiszemitizmus időközben áttért a rasszizmusellenesség nyelvének a használatára, s az emberi jogok nevében artikulálódik. A rasszizmusellenesség ideológiává vált. Ez azt jelenti, hogy az egész világ globális magyarázatára vállalkozó rendszer lett belőle. Mindent a toleráns vagy rasszista séma alapján osztályoznak.” Kifakadásához az szolgáltatott apropót, hogy a 2003 novemberében megtartott párizsi alterglobalista szeánsz, az Európai Társadalmi Fórum hangulati előkészítéseként Tarik Ramadan genfi iszlámkutató Izrael feltétlen támogatásával vádolt meg vezető zsidó értelmiségieket, köztük őt magát is. Finkielkraut különösen azt nehezményezi, hogy mivel a palesztinai konfliktust az alterglobalisták egyre inkább a náci és áldozata szembenállásának optikáján keresztül értelmezik, manapság a zsidók minősülnek rasszistának, mert adott esetben ők az erősebbek, tehát akár tetszik nekik, akár nem, a közvélemény szemében a nácikkal kerülnek azonos platformra. E nyilván mind a nácik, mind a zsidók számára kényelmetlen amalgám fényében különös hangsúlyt kap Finkielkrautnak az a nem sokkal korábbi próbálkozása, amely a zsidók etnikai értelemben vett „népként” való meghatározására irányult, a multirasziális (többfajú) nemzetkoncepció és a jelenlegi melting pot (fajkeveredés) egyidejű bírálatával kísérve: „…többé már nincsenek bennszülöttek, nincsenek idegenek, és maguk a hazák is a Real Madrid mintájához igazodnak. A zsidók egy egyre kevésbé megérthető kivételt képeznek a történelem általános mozgásában. (…) A zsidók egy olyan nép, amely továbbra is egy nép akar lenni. (…) Anyai vonalon a vér jogának hagyományát folytatják a föld jogának órájában. Mivel jelenkorunk csak a rasszizmusellenesség fogalmaiban képes elgondolni a világot, ez az etnikai állhatatosság és vele együtt a zsidó állam eszméje kezd nemcsak egzotikusnak, de elfogadhatatlannak is tűnni” (Le Figaro, 2003. szeptember 11.).

Finkielkraut érvelésében az úgynevezett vértisztaság eszméje jelenik meg alig palástolt módon, amely az állami lét kezdeteitől kísérte és kísértette az emberi történelmet, és majd a hitleri Németország gyakorlatában nyeri el legbefejezettebb formáját. Az az eszme ugyanis, hogy a fizikai és erkölcsi tulajdonságok nemzedékről nemzedékre történő átörökítésének természetes hordozója a vér, nagyon széles körben elterjedt a századok és a kultúrák folyamán. A zsidó nép léte is ehhez kötődik – amint azt Finkielkraut is megerősíti -, maga a Biblia a vérrel azonosítja a lelket, Platón pedig a rokonokról beszélve azokról beszél, akikhez „a családi istenek kötnek és ugyanaz a vér kering az ereikben”. Az Aranyszázad (1550„

1650) Spanyolországában egyenesen jogi státust adtak a vértisztaság ideájának, így különböztetve meg a „tiszta vérű” spanyolokat a zsidók, a mórok és az inkvizíció által elítéltek leszármazottaitól, és mindenekelőtt a keresztény hitre áttért zsidóktól. 1492-ben, a reconquista befejeződésének és Kolumbusz amerikai expedíciójának az évében a korábbi megszállókkal, a mórokkal való kollaborálásban bűnösnek talált hispániai zsidóknak csupán két választásuk maradt: a száműzetés vagy a megtérés. Döntő többségük ugyan a távozás mellett döntött, ennek ellenére a hiányzó zsidó képzelt figurája a következő évszázadokban is tovább gyötri a vértisztaság szenvedélye és a vérfertőzés lidércnyomása által kondicionált Spanyolországot, amelynek a filozófusai, jogászai és teológusai a nemzeti egységet a hitegység megvalósítása révén képzelték el, ezért aztán – zsidók híján – az „újkeresztények” (conversók, tornadizók, marranók) ellen fordultak, vagyis azok ellen a zsidók ellen, akik a kiűzetés helyett inkább a (látszat)megtérést választották. A közfelfogás szerint azonban a szenteltvíz sem tudta lemosni róluk az „istengyilkosság” bűnét, és az ezt tükröző „vértisztasági törvény”, amelyet a pápa 1555-ben ratifikált, a marannusokat az egyetemekről, a hivatalokból és a szabad foglalkozásokból éppúgy kitiltotta, mint a méltóságok viseléséből.

Izrael vonatkozásában tehát Finkielkraut az etnikailag homogén nemzetállam eszméje mellett tör lándzsát, amely eszmét ő maga és brancsbelijei évtizedek óta következetesen rasszistának és nácinak bélyegezték az európai nemzetek vonatkozásában. Most aztán, hogy az általuk kiókumlált és gerjesztett antirasszizmus szellemi szülőhazájukat is a vádlottak padjára juttatta, nem maradt más számukra, mint a lamentálás, a frusztráció és a „nem ilyen lovat akartam” kifogása, meg persze a leghatásosabb: nyomásgyakorlás a többségi gondolkodás átprogramozása végett. Franciaországban „a demokráciát fenyegető antiszemitizmusról és rasszizmusról” szóló 2004 októberi Ruffin-jelentés az általa „behelyettesítéses antiszemitizmusnak” minősített „radikális anticionizmus„ büntetőjogi elnyomását javasolja. Konkrétan Izrael létezésének kétségbe vonása lenne üldözendő egy olyan sajátos törvény által, amely azokat büntetné, akik a héber államot az apartheidhez vagy a náci rezsimhez hasonlítanák.

Az emberfajok létezését tagadó antirasszista ideológia hovatovább a tudományos fejlődésnek is a kerékkötőjévé válik. Amint arról a Frankfurter Allgemeine Zeitungot idézve a Courrier International beszámolt (2004. szeptember 30.), „egy gyógyszer-laboratórium első alkalommal tesztelte egy gyógyszer hatékonyságát egy meghatározott etnikai csoporton”. A BiDil nevű gyógyszerről van szó, amely az amerikai négerek szívelégtelenségi problémáinak kezelésére szolgál, akik e tekintetben köztudottan jobban érintettek, mint az USA egyéb fajú lakossága. Az emberi génkészlet működésének és a gyógyszerérzékenységnek az összefüggéseit kutató farmako-genomika végső célja az egyénre szabott, lehető leghatékonyabb gyógymódok megtalálása… lenne, ha a politikai korrektség kápói nem próbálnák ebben megakadályozni. Miért? Mert a genetika politikailag nagyon inkorrekt, és minél inkább fejlődik, annál inkább az. Hiába is erőlködnek a tagadásával, „régóta tudjuk, hogy különbségek vannak az emberek között”, folytatja a FAZ, olyannyira, hogy az Egyesült Államokban „a kisebbségek immáron a szükségleteikhez igazodó kezelések kifejlesztését követelik”. Vannak persze, akik a faji tényezők helyett inkább a társadalmi és kulturális tényezők fontosságára hivatkoznak, merthogy szerintük az emberek közötti különbségek nem örökletesek, hanem szerzettek. Ily módon az az abszurd helyzet áll elő, hogy amit az etnikai kisebbségek a tudomány és az egészség nevében követelnek maguknak, azt az „erkölcs” nevében akarják megtagadni tőlük.

„A törvényszéki orvostanban végzett legutóbbi vizsgálatok kimutatták, hogy több mint harminc genetikai jelző nagyon eltérő gyakorisággal fordul elő (az abszolút jelenléttől a kvázihiányig) a fehéreknél a feketékhez képest az Egyesült Államokban”, erősítette meg a maga részéről Gérard Lucotte professzor, a francia Antropológiai Intézet alelnöke (Réfléchir et agir, 2003. tavasz). Nyilvánvalóan genetikai tényezőkkel magyarázható a négerek körében tapasztalható – és a többi emberfajhoz képest jóval hangsúlyosabb – bűnözői hajlam is, amit a dél-afrikai rádió (SABC) 1989. szeptember 12-én 114.0-kor kezdődő Women’s World című műsorában a család és gyermekek elleni erőszak témájában megszólaltatott néger asszony úgy fogalmazott meg, hogy szerinte „a fekete kultúrában (sic!) a nemi és egyéb erőszak a férfiasság bizonyításának szokásos módja”. Nyilván tudta, hogy miről beszél, hiszen a bűnözési világranglistán Kolumbia és Nigéria után a harmadik helyet Dél-Afrika foglalja el, ahol például 2001-ben naponta 59 gyilkosságot, 145 nemi erőszakot és 752 fegyveres támadást követtek el.

A politikai korrektség azonban a tudományos kutatás mellett az egészségügyi felvilágosítást, sőt a közegészség-védelmet is akadályozza, mindenekelőtt az AIDS vonatkozásában, amelyből 2001-ben ötmillió új esetet regisztráltak, 66 százalékukat Afrikában. A politikailag egyébként szuperkorrekt Tribune de Genve írja 2002 elején: „Genf, amelynek lakossága az ország legkevertebb lakossága, szintén az AIDS globális alakulását tükrözi. Miközben az új fertőzések aránya a svájci állampolgároknál az 1990-es 64 százalékról 2001-re 45 százalékra csökkent, a heteroszexuális úton megfertőződött afrikaiak aránya ugyanakkor 13,8 százalékról 40,8 százalékra nőtt. Annak tehát, ami Fekete-Afrikában történik, hatása van a genfi helyzetre is”, vagyis az afrikai bevándorlás növeli a fertőzés veszélyét. A legnagyobb probléma ugyanis az, hogy a fenyegetett afrikai országok lakossága egyre nagyobb számban igyekszik Európába menekülni. A párizsi Közegészségügyi Szolgálat jelentése szerint az újonnan megfertőzöttek 79 százaléka afrikai bevándorló, a franciaországi AIDS-megbetegedések háromnegyede a helyi fekete-afrikai közösséget érinti, amelynek körében „vágtatva terjed a járvány” (Le Parisien, 2003. december 1.) A dél-afrikai bűnügyi és egészségügyi helyzet sajátossága (egyfajta „couleur locale”-ja) a két éven aluli leánygyermekek sérelmére elkövetett nemi erőszakok számának folyamatos növekedése, amelynek részben az a magyarázata, hogy a törzsi marabuk szerint a vírus végleges eltávolításának legjobb módszere egy bébikorú szűz megerőszakolása.

Az univerzalista egalitarizmus hívei számára az AIDS-kutatás terén elért bizonyos felfedezések is zavarba ejtőnek bizonyultak. A Science nevű tudományos folyóirat 2005. január 7-i száma például felfedi, hogy etnikai eredetük miatt egyesek kevésbé érzékenyek a HIV-vírusra. Másként mondva, az afrikaiak örökletes okokból eltérően reagálnak a vírusokra és a baktériumokra – amit egyébként a trópusi orvoslás már régóta tudott -, és mint egy nemzetközi kutatócsoport vizsgálata alapján kiderült, nemcsak hogy könnyebben fertőződnek meg, de a betegség kifejlődése is gyorsabb náluk. Részben tehát ez magyarázza, hogy a Földön leginkább a négereket érinti az AIDS (a betegek 60 százaléka), akár Afrikában, akár a bevándorlási célországokban élnek. A francia Egészségügyi Megelőző Intézet 2005 elején közzétett jelentése szerint az új szeropozitív esetek „mindenekelőtt a heteroszexuális afrikaiakat érintik”. Ugyanezt támasztja alá a Szent László Kórház gondozásában megjelent „Red ribbon – Mit üzen 2003-ban, 20 évvel a HIV/AIDS-járvány felbukkanása után?” című kiadvány is, amelyben többek között ez áll: „Az utóbbi években viszonylag gyakori, hogy fiatal nők fertőződnek, akiknek HIV-fertőzött fekete afrikai barátjuk van. Ez utóbbi tény azzal magyarázható, hogy a fekete afrikai fiatalemberek között a HIV-fertőzöttség gyakorisága elérheti a 10-15 százalékot is! (…) Ma Magyarországon a 20 év körüli HIV-fertőzött fiatal lányok száma egyenletesen emelkedik, több mint 90 százalékuk esetében a fertőzést alkalmi, afrikai fekete partnertől kapták.”

Dánia vezető AIDS-szakértője, Finn Black professzor, az arhusi Merselisborg Kórház főorvosa már 1987-ben arra figyelmeztette a dán nőket, hogy kerüljék a szexuális érintkezést az afrikai férfiakkal, és a dán férfiakat is óvta az afrikai „szextúráktól”. ”Sokkolt a tény, hogy az afrikai utazásból hazatérők körében végzett vizsgálataim azt mutatták, hogy kilenc százalékuk megfertőződött„ (South African Observer, 1987. december). Ázsiával ellentétben Európában az emberi jogok nevében elvetik és tiltják az afrikai bevándorlók kötelező AIDS-szűrését.

A hipokrita „emberi jogizmus” és a konformista „helyesen gondolkodás” nevében újabban már a tudományos érdemet is retrospektív inkvizíciós vizsgálatnak vetik alá. Jól példázza ezt Alexis Carrel sorsa. A franciaországi Lyon városának prominens szülötte a New York-i Rockefeller Intézet kutatójaként felfedezte a véredények varrásának módszereit és ezáltal lehetővé váltak a szervátültetési technikák. Korszakalkotó munkásságát 1912-ben Nobel-díjjal honorálták. Halála után Lyonban – több mint negyven franciaországi településhez hasonlóan – utcát neveztek el róla.

Néhány éve azután hirtelen kiderült, hogy a tiszteletre méltó tudósi felszín egy veszélyes „gondolatbűnözőt” rejt, és beindult ellene a posztumusz ördögűzés. A politikai korrektség szelindekjei Alexis Carrel egykor világsikernek számító és több tucat nyelvre (köztük magyarra is) lefordított főműve, Az ismeretlen ember (1934) alapján „kaptak szagot”, amelyben az eugenista (fajnemesítő) iskola híveként kidomborította a fehér faj felsőbbrendű jellemvonásait, leleplezte a demokratikus egyenlősdit, hitet tett egy elitréteg létrehozása mellett az erősek és „életképesek” reprodukciója révén, valamint „megfelelő gázokat használó eutanázia-berendezés” rendszerbe állítását javasolta a bűnözők és őrültek számára (amely berendezés az Egyesült Államok számos tagállamában egyébként ma is használatos).

A jelentéktelen kollégáiból, elfajzott tanítványaiból és méltatlan utódaiból álló lyoni egyetemi tanács „ártalmasnak” minősítette tehát Carrel könyvét, minekutána a róla elnevezett utcákat és kórházakat sorra átkeresztelték. Még hogy az ember „ismeretlen”? Nem inkább nagyon is kiismerhető?

(Folytatjuk)