Rekviem az Európai Néppártért

Múlt héten döntött úgy a Fidesz, hogy kilép az Európai Parlament néppárti képviselőcsoportjából, így a kormánypárt politikusai a független képviselők csoportját gyarapítják mostantól kezdve, minden bizonnyal csupán átmenetileg.

Akik végigkísérték a mostanra már évek óta húzódó tusát a Néppárt vezetése és a Fidesz között, tudják, hogy ez nem volt könnyű válás.

Nem véletlen, hiszen mindkét félnek megvoltak a saját kötődései, érdekei, amik összekapcsolták és eddig egyben tartották őket. Mostanra azonban túl távolra kerültek egymástól, több választotta el, mint ami egyben tartotta őket.

A Fidesz 2000-ben egy olyan Néppárthoz csatlakozott, amely akkor még hű volt az alapítóknak, illetve a keresztény konzervativizmus nagy atyjainak, Konrad Adenauernek vagy Helmut Kohlnak az elveihez. Ilyenkor nyilván nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Néppárt a kezdetekben nem utasította el a több és több Európa koncepcióját, alternatívát jelentett számára a föderalizmus felé történő lépegetés mint az európai közösség lehetséges kifutása. Mégis ezen megfontolásokat inkább a betegeskedő, először a második világháborúból, majd a kelet–nyugat megosztottságból felépülni próbáló Európa összevezetése, a közös érdekek megalapozása és a kötelező egymáshoz kötöttség, egymásrautaltság megteremtése és bebetonozása vezérelte. Ráadásul fontos azt is kiemelni, hogy a Néppárt sosem volt homogén érdek- és értékközösség, az egyes tagállamokból érkező tagpártok világról és kívánatos Európa-politikáról alkotott képének árnyalatai mindig is eltértek egymástól. A pártcsalád összetartó ereje abban rejlett, hogy lefektették: az uniós integráció terén tett lépéseknek tiszteletben kell tartaniuk azon alapvető értékeiket, közös ideológiájuk sarokköveit, mint a nemzetállam, a család, a hagyományok, a kereszténység vagy a nemzeti identitás.

Amikor a Néppárt útvesztéséről beszélünk, nekünk is figyelembe kell vennünk, hogy az elmúlt harminc-negyven évben annyit változott a világ, amennyit előtte évszázadok alatt összesen sem. Nyilván minden politikai tömörülésnek, pártnak alkalmazkodnia kell az új időkhöz, a jelen kor kihívásaira adott válaszát integrálnia az általa képviselt világképbe. A Néppárttal nem is az a gond, hogy új értékeket vett fel a repertoárjába, új prioritásokkal bővült a programja. Így például a klímaváltozás elleni küzdelem vagy a digitalizáció kihagyhatatlan kérdései a minket ma érő kihívások tárgyalásánál. A probléma azzal van, hogy nemcsak bővült, hanem inkább csonkult az értéktára, ezzel párhuzamosan ugyanis azokat az alapvetéseit szorította háttérbe, fojtotta el, amelyek lehatárolták a szociáldemokrata, liberális, baloldali pártoktól.

Sokan a migrációs válságot azonosították fordulópontként a Néppárt életében, erre hivatkozva érveltek úgy, hogy a politikai csoportnak az új jelenségre reagálva át kellett kalibrálnia a világról és Európa feladatairól szóló képét. Meglátásom szerint azonban a migrációs válság során képviselt álláspont, a morális magasrepülésés humanitárius befogadáspártiság már csak egy kórtünet volt, egy sokkal mélyebben húzódó betegség kiütközése a felszínen. Már a 2008-as gazdasági válság előtt megfigyelhettük ugyanis, hogy egymás után tűnnek el a legfontosabb alapvetések a Néppárt dokumentumaiból, illetve egyre kevésbé törekedett a párt parlamenti frakciója arra, hogy azokat a közös uniós dokumentumokba integrálja. Eddig ők feleltek azért, hogy a család maradjon a társadalom alapegysége uniós viszonylatban is; hogy a keresztény gyökerek továbbra is társadalomrendezési elvként jelenjenek meg; illetve hogy a nemzetek döntsenek Európa sorsáról, és ne az Európai Unió az őt alkotó országok jövőjéről.

A Néppárton belüli politikai változás mindig is az Európai Parlament padsoraiban ülő frakciójából indult el. Az ott uralkodó politika, de leginkább a hatalomszerzés és -megtartás logikája ugyanis a következő: idomulj, köss kompromisszumokat, vagy háttérbe szorulsz a pozíciók megszerzésénél. A szomorú ebben az, hogy a Néppárton belüli elszürkülés már akkor elkezdődött, amikor még magasan ő adta a legtöbb parlamenti képviselőt. Az állandó ref­lektorfény, a szerepelni akarás azonban úgy hatott a párt EP-s vezetésére, hogy az alapvetések helyett inkább a modern, átalakult világ követeléseit építették be programjukba, már csak azért is, hogy a többségében egyre szabadelvűbb, a hagyományos világképet elutasító sajtó a haladó erők közé sorolja őket. Az új szelekkel való sodródás azonban automatikusan együtt járt a régi értékek megtagadásával is. A Néppárt lassan, fokozatosan és csöndben egyszerűen kiiktatta a kereszténységet mint alapot az összes manifesztumából. Ezt a család kérdésköre követte, amely először mint értékközösség tűnt el, már csak gazdasági alapegységként jelent meg, ezután pedig csak a demográfiai problémák tárgyalása során nevesítették. Ekkor ütött be a migrációs válság, amely kézenfekvő alternatívát kínált a demográfiai problémák kezelésére. Ráadásul – tekintve, hogy a hagyományos keresztény-konzervatív társadalmi modell már úgysem volt kívánatos – az sem jelentett problémát, hogy a bevándorlók társadalmi integrációjának, illetve az arra való törekvésnek a teljes hiánya a nemzeti hagyományok további felhígulásához vezet majd.

Az újonnan összeválogatott értékcsokor ellenére – vagy talán éppen ezért – egyértelművé vált, hogy a Néppárt támogatottsága választásról választásra folyamatosan és jelentősen csökken. A parlamentben mindenképpen többséget szerezni akaró politikai vezetésben ez azonban még jobban felerősítette azt az ingert, hogy idomuljon. A cél ugyanis az volt, hogy továbbra is eladhassák magukról azt a képet, hogy ők irányítják a folyamatokat az Európai Parlamentben, ők a legjelentősebb politikai erő. Bár a 2019-es választások után is a Néppárt adja a legtöbb képviselőt az EP patkójában, az igazság mégis az, hogy a párt már rég nem a saját, hanem más politikai irányzatok értékeit juttatja érvényre munkája során. Sokáig kell gondolkodnunk, ha egy olyan, a régi alapítók által lefektetett értéket akarunk mondani, amelyért a párt frakciója napjainkban kiállt, harcolt annak érdekében, hogy a közös, folyamatosan változó uniós értékkatalógus része maradjon.

Ebben a közegben zajlott a Fidesz és a Néppárt vitája. Bár vannak, akik azt állítják, hogy a jogállamiság magyarországi helyzete szította ezt a konfliktust, az igazság inkább az, hogy minden migráció­ról vagy az EU jövőjéről szóló szavazás frakción belüli feszültségeket gerjesztett, tekintve, hogy a magyar képviselők és a többi tisztviselő közötti ideológiai szakadék egyre csak mélyült. És nyilván jelentős szerepet játszottak ebben a személyes konfliktusok is, Manfred Weber elbukott politikai ambíciói, illetve az a frusztráció, hogy a renitensnek, politikailag egyre kevésbé szalonképesnek kikiáltott Fidesz az EPP-képviselők számának folyamatos csökkenése ellenére is jelentős számú delegáltat küldött a parlamentbe.

Ráadásul a magyar kormánypárt olyan politikai konfliktusokat vállalt fel, amelyekkel a Néppárt szavazói is azonosultak. A népszerűség-csökkenés folyamatos árnyékában így például a migrációs válság kapcsán egyértelműen megfogalmazott nézeteiért sem lehetett nyilvánosan ostorozni a Fideszt, ezzel azonban tovább szűkült az álindokok azon palettája, amelyekkel a magyar kormánypártot sarokba próbálták volna szorítani. Ezek okán személyes, a szakpolitikáktól elszakított harcot kellett szítani, amihez mi sem volt kézenfekvőbb, mint beállni az Európai Bizottság által folyamatosan napirenden tartott jogállamisági kritikák mögé. Ráadásul ez a kérdés újabb kapcsolódási pontot jelentett a szociáldemokrata, zöld és a liberális pártokkal, amelyek a színfalak mögött és előtt is előszeretettel bírálták az EPP-t, hogy miért tűri meg sorai között a Fideszt.

Mostanra a helyzet annyira elviselhetetlenné vált, hogy nem volt más út: a kormánypárt vagy elfogadja a szürke elvmentességet, vagy feláll. A Fidesz inkább kilépett, úgy döntött, hogy az értékek felülírják az aktuális európai hatalmi érdekeket. Felmerül azonban, hogy ezek után ki fog még harcolni a valódi Néppártért?

A szerző az Alapjogokért Központ EU-s műhelyének projektvezető-helyettese.