Revans harminc év után

Többek között az a jó a fociban, hogy olyan dolgok történnek, amiket máshol nem lehet átélni. Ez a gondolat kavargott bennem, amikor hazatértem múlt csütörtökön hajnalban Pozsonyból olyan eufóriában, mintha a Fradi a Bajnokok Ligáját nyerte volna meg. Szurkolói szempontból az elmúlt harminc év egyik, ha nem a legnagyobb győzelmét aratta a zöld-fehér csapat.

Talán az olvasók közül is szinte mindenki tudja, hogy miért ért fel egy nemzetközi kupadöntővel ez a meccs. A harminc évvel ezelőtt történtek, amikor csuklyás fenevadak törtek be a Fradi-szurkolók szektoraiba és ütöttek-vertek, akit értek, férfit, nőt és gyereket, beleivódott mindenki agyába, aki mindezt a helyszínen vagy a képernyő előtt átélte. Nem lehet a történteket alábecsülni, hiszen akkoriban csak két tévécsatorna volt, így több millióan láthatták élőben, amint a lelátón magyarokat vernek. Egyértelmű volt akkor is, hogy a kommandósok támadása elsősorban a felvidéki magyaroknak szól, akik a pár hónappal később függetlenné váló Szlovákiában a helyi nacionalisták számára ijesztően sokan voltak.

Arra viszont már kevesebben emlékeznek, hogy mindez mennyire rámutatott a magyar rendszerváltoztatás árnyoldalára is. Anno miközben a politikai élet egyöntetűen elítélte a támadást (noha tenni nem sokat tudott), a sajtó egy része, míg csak a közvélemény felháborodását nem tapasztalta, a Fradi-szurkolókat hibáztatta, és az akkori IX. kerületi rendőrkapitány is arányos és jogos fellépésről beszélt. A régi rendszer velünk maradt titánjainak akkor sem fájt, ha magyarokat vernek… Persze azt is megtanulhattuk – mi, fradisták ebből előbb, mint az ország –, hogy mennyit érnek ilyenkor a nemzetközi szervezetek, hiszen az UEFA először mindkét csapatot megbüntette, majd bár kimondták, hogy a magyarok nem csináltak semmi olyat, ami bármilyen rendőri fellépést indokolt volna, félrenéztek, és nem marasztaltak el senkit, az embertelen akció megtorlás nélkül maradt.

Beépült mindez a zöld-fehér szurkolói legendáriumába is, az előző, Tobol elleni meccs vége felé spontán üdvrivalgással futott végig a hír, hogy legközelebb a szlovák csapattal játszunk. Ezek után döbbenten élte meg a telt házas stadion, hogy bár hazai pályán a Fradinak több helyzete volt, a Slovan két kontragóllal megverte a Fradit.

Ennek ellenére a hit a győzelemben töretlen volt, és több ezer magyar érkezett Pozsonyba a visszavágóra, hogy az egykori magyar koronázó városban lássa a nemzeti jelentőségűvé vált rangadót, amikor még sokan a legvérmesebb újpestiek közül is a Fradinak szurkolnak. Szerencsére nyoma sem volt a három évtizeddel ezelőtti hangulatnak. A szervezetten érkező szurkolók, ahogy mi is, akik egyénileg közelítettük meg a stadiont, azt tapasztalták, hogy – akárcsak Budapesten – a rendőrök és biztonságiak felkészültek, egyértelműen el akarják kerülni a balhét, az átlag helyi Slovan-szurkolót meg nem érdekelte, hogy magyarul beszélünk, miközben keressük a sajtóbejáratot. Úgy gondolom, mindez annak is hatása, hogy az elmúlt években egyre többen megértették a V4-országokban: alakulhat bárhogyan a politikai kapcsolat, ezen nemzetek egymásra vannak utalva, ha keresztény gyökerű, európai létformájukat meg akarják őrizni. Persze az is nyilvánvaló, hogy azt is tudják, a mai Magyarország már nem olyan, mint annak idején, már aligha akadna olyan rendőri vagy bármilyen más vezető, aki pártjukat fogná, ha atrocitás történne.

Hit és elszántság volt tapasztalható a Fradi háza táján is a visszavágó előtt, Orosz Pál, a Fradi vezérigazgatója például százszázalékos biztonsággal jelentette ki, hogy simán nyerünk, és a Ferencváros elnöke, Kubatov Gábor Facebook-bejegyzése („Harminc éve ott voltam Pozsonyban. Mindegyik barátomat agyba-főbe verték, de mi a pályán akarunk revansot venni. Meg kell nyernünk ezt a csatát, ott, ahol minden elkezdődött!”) sem csak a kincstári optimizmust tükrözte. A csapat oszét edzője, Csercseszov pedig eleve a magabiztosság szó illusztrációja lehetne a szótárban.

Volt alkalmunk néhány szót váltani Balogh Tamással, a Fradi jelenlegi kapusedzőjével, aki kapusként élte át a harminc évvel ezelőtti meccset. Még ennyi év távlatából is érezhető volt a rajta a döbbenet az akkor történtek miatt, elmondása szerint annak idején szinte folyamatosan azt nézte, mi folyik a lelátón, a meccsre alig tudott koncentrálni, de a gyűlöletnek nyoma sem volt a szavaiban.

Minimális verbális üzengetés mellett fantasztikus hangulat uralkodott a Slovan új, csinos stadionjában is. Mindebbe a meccs előtt csak a koncerteket megszégyenítően fülsiketítő rockzene, majd a kissé váratlanul megszólaló, operettre emlékeztető, sajátságos Slovan-induló hozott némi változást. Mivel utóbbi szövege a kivetítőn is olvasható volt, örömmel tapasztaltam, hogy a szlovákok azt éneklik: králi Boli. Szerény szlováktudásom ellenére az első szó jelentésére világos volt, így örömmel konstatáltam, hogy nagy baj nem lehet, ha már a hazaiak is azt éneklik, hogy Franck Boli, a Fradi középcsatára a király. (Valójában a szöveg nem meglepő módon nem a Fradi játékosát dicséri, hanem arról szól, hogy a tényleg jelentős futballmúlttal büszkélkedő Slovan szurkolói azt éneklik: királyok voltak!”)

Azonban a meccs úgy indult, mintha az én értelmezésemet támasztaná alá, hiszen a „megénekelt” Boli hamar betalált, beigazolva ezzel oszét edzője szavait, aki – akárcsak a Paks elleni kupadöntő előtt – most is megjósolta neki, hogy gólt fog szerezni. Nemsokára a Fradi futógépe, Zachariassen is eredményes volt, így máris a Fradi állt továbbjutásra. A zöld-fehér tábor tagjai mindezt kitörő lelkesedéssel konstatálták, és számbeli hátrányukat hangjukkal pótolták. A hazai szurkolók között viszont sokan voltak, akik nem rendszeres meccsre járók, kevésbe vehemensek, ráadásul az eredmény is csalódottá tette őket, így nemegyszer csak a példásan viselkedő magyar tábor énekétől volt hangos a stadion.

A sajtólelátó első sorában ülve meglepve tapasztaltam azt is, hogy mennyire nem váltott ki ellenérzést a helyiekből, amikor meglehetős vehemenciával és hangosan reagáltam a meccs fordulataira, noha az előttem lévő sorban már szlovák szurkolók ültek. Mindössze a Slovan szépítő találata után fordultak néhányan hátra, hogy jelezzék: „Most jön a feketeleves!” Valóban jött, de nem nekünk és nem egészen úgy, ahogy elképzelték. A Ferencváros Traoré és Laidouni révén két gyors góllal zárta le a meccs és a továbbjutás kérdését. Az utolsó percben lőtt negyedik találat és előtte ahogy három zöld-fehér játékos lefutotta a teljes szlovák csapatot, eufóriába borította a Fradi-tábort, és demoralizálta a helyieket.

Amikor az örömtől visszatértem a földre, és a sajtótájékoztató felé tartottam, jó sorsom a Fradi-öltöző egyik zárt ajtaja előtt vitt el. Zengett-zúgott a „Ria, ria, Hungária!”, jól mutatva, hogy a Fradi légiósai is pontosan tudják: ezen a meccsen nemcsak a csapatért, magukért, hanem egy egész nemzetért játszottak. Szimpatikus módon ezt több játékos meg is említette a meccs után. A sokszor felmerülő kérdésre is választ adott ez: bár nyilván szeretne mindenki arra érdemes magyar játékosokat látni a Fradiban, akik segítségére lehetnének a klubnak, azok a magyarnál jobb bajnokságban, nagyobb fizetésért fociznak. Viszont a légiósok nagy része igenis pontosan tudja, mit jelent a Fradi, és tud is érte küzdeni, ahogy az elmúlt évek nemzetközi és hazai sikerei is megmutatták.

A győzelem szurkolói szempontból az elmúlt évtizedek legnagyobb sikere, és kicsit pótolta azt is, hogy elmaradt az igazi eufória, amikor a Fradi másodszor jutott be a Bajnokok Ligája csoportkörbe, hiszen akkor a koronavírus miatt zárt kapuk előtt ért el nagy sikert a Ferencváros. Biztos vagyok benne, hogy ennek a meccsnek az összefoglalóját ugyanúgy könnyes szemmel fogjuk nézni, mint ma az Anderlecht- vagy a Grashoppers-mérkőzés jeleneteit ’95-ből. Arról pedig csak halvány fogalmaink lehetnek, olvasva írásaikat, beszámolókat a spontán ünneplésről, hogy mit jelentett a felvidéki magyaroknak ez a győzelem, amikor azt a bizonyos ötmillió magyart is hallotta a nagyvilág, de legalábbis Szlovákia.

Hazafelé az egyik benzinkútnál egymásra találtak a szurkolók és a csapat, és talán még ma is tartana az élménybeszámoló, a fotózkodás és az ünneplés, ha Sztanyiszlav Csercseszov nem nyomja meg nagyon határozottan a Fradi buszának dudáját, jelezve, hogy indulni kell, mert nagy feladatok várnak még a IX. kerületi klubra itthon és a sorozatban negyedik európai csoportkör során szintúgy.

Miközben a játékosok örömtől lebegve szálltak vissza a buszra, megállapítottuk a már említett Balogh Tamással, hogy tényleg nem sok nagyobb dolog van a focinál, hiszen Spielberg se tudta volna így megrendezni, hogy kereken harminc év után visszatérünk Pozsonyba és revansot veszünk a pályán, ráadásul pontosan ugyanolyan arányban, 4-1-re, mint ahogy harminc éve kikaptunk…

Igen, megcsináltuk, visszavágtunk Európában, európai módon, és ez legalább akkora győzelem, mint a pályán elért siker.

A szerző az ulloi129.hu szerkesztője.