Rojava felszámolása

A határon túli magyarok (a csángók kivételével) egy történelmileg folytonos és elismert államiságnak a kifosztott örökösei. A kurdoknak viszont jóformán sosem volt saját államuk, és ennek megvalósítására konkrét tervük sincs. Emellett míg a magyarság európai értelemben egységes népnek tekinthető, addig a kurdokról ez nem mondható el. Miközben a szíriai török beavatkozás kapcsán a média általánosságban „a kurdokról” beszél, a valóság az, hogy noha létezik egy közel egységes kurd nyelvcsalád, nem minden kurd anyanyelvű ember tagja a „kurd népnek”.

Az etnikailag kurd és kurdul beszélő örményországi jezidiket a kurd világ hagyományosan pogánynak tartja, és kiveti magából. A történelem fintora, hogy nekik épp azért kellett az örmény népirtás idején az orosz cár védelmét kérniük, mert különben lemészárolták volna őket saját kurd testvéreik. A XX. század során se szeri, se száma a kurd frakciók közötti belső villongásoknak, ami pedig a mostani helyzetet illeti, az Iránban, Törökországban és Irakban élő kurdok nem részei az amerikaiak által megálmodott és ez ideig támogatott szíriai demokratikus kurd utópiának, a Rojavának (Rozsává).

De nem csak a magyar közvélemény azonosítja a maga sorsát a kurdokéval. Így vannak ezzel a szlovákok és a románok is, azzal a különbséggel, hogy ők éppen a magyarokat azonosítják a kurdokat elnyomó törökökkel. Nyugat-európai és amerikai nézőpontból a dolog megint teljesen máshogy fest. Ott a wilsoni elmélet köszön vissza, amelynek fényében az antanthatalmak az etnikai kisebbségek jogaira hivatkozva aláírták a trianoni szerződést. Ebben az értelmezésben a kisebbségek melletti kiállással a nyugati hatalmak a maguk morális felsőbbrendűségének mítoszát próbálják táplálni.

Aki azonban moralitást próbál belemagyarázni a geopolitikába, az vagy hazudik, vagy maga is hazugság áldozata. Az elv pedig, hogy minden népnek saját ország jár, valóban szépen cseng, de a népek égbe kiáltott fohászát általában nem az Isten, hanem a nagyhatalmak, illetve a háborús győztesek teljesítik. Az I. világháborút lezáró békék – a vallásháborúk óta először – morális győzelemként magyarázták az erősebb jogát. Míg az 1870-es porosz–francia háborút megnyerő poroszok nem folytattak etnikai tisztogatást Elzászban, az 1918-ban győztes franciák már igen. Erre erkölcsileg is felhatalmazva érezték magukat, hiszen ők már nem egy rivális szomszéd, hanem a „germán barbárság” felett arattak győzelmet. A logikát később Sztálin és a „japán barbárságot” atomfegyverrel megtorló Egyesült Államok is magáévá tette. A Nyugat a maga morális felsőbbrendűségének hitében emelte fel Nagy-Magyarország kisebbségeit is.

A szerencse azonban forgandó. A XX. század elején még elnyomás áldozatának tekintett és az alól felszabadított szerbek például az 1990-es évekre maguk is bűnbakká váltak, mikor a Nyugat rátalált az új pártfogolandó kis népre, az albánokra. A Nyugat számára a kurd kérdés is elsősorban a saját önképéről szól. Nem tudatosan ugyan, de a Trianont megalapozó wilsoni logikát veszi át a magyar konzervatív oldal is, amikor a kurdok nemzeti jogaiért száll síkra.

Noha tudtán kívül, de ugyancsak a hamis nyugati narratívát követi a magyar sajtó, amikor a „nyugati civilizáció megmentőiként” ünnepli a kurdokat. A szlogen különösen mély érzelmi húrt pendít meg a magyarságban, amely a történelem során szintén számtalanszor védte meg saját vére által a Nyugatot. A kurdok azonban mindenek, csak nem nyugatiak, pláne nem a Nyugat védelmezői. A szíriai kurd területeken amerikai pénzből létrehozott „Rojava project” a maga feminista és már-már anarchista vonásaival valójában teljesen idegen a tradicionális, patriarchális kurd kultúrától.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy éppen ezek a rojavai értékek azok, amik Európa jelenkori kulturális és demográfiai hanyatlását okozzák. Az sem mellékes tény, hogy a Nyugat akkor kezdett invesztálni a Rovaja-projektbe, amikor a mérsékeltnek hitt és így nagy médianyilvánosságot kapó szíriai ellenzékiek elkezdtek hosszú szakállat növeszteni, és egyértelművé vált, hogy nem fognak kanadai típusú nyílt társadalmat létrehozni Szíriában.

A pénzszűkében lévő és katonailag is jelentéktelen kurd ellenállók azonban némi támogatásért cserébe hamar kaphatóvá váltak arra, hogy belakják a nekik épített díszleteket, és így vált valóra a Soros-féle, a Közel-Keleten teljes mértékben tájidegen állami feminizmus Rojavában. Ha voltak a kurdok közt olyanok, akik őszintén hittek a projekt életképességében, azokat őszinte sajnálat illeti. De hasonlóan naivak voltak azok is, akik elhitték, hogy valóban megvalósulhat egy pusztán nyugati támogatással működő, valamennyi szomszédjával szemben álló kurd állam vagy autonómia. Végül ők is hasonlóan jártak, mint a Nyugat által feltüzelt, majd magukra hagyott ukrán szakadárok.

Végső soron azonban ez egy olyan pont, ahol a magyar és a kurd történet valóban hasonlít egymásra: amikor valóban szükség volt rá, a nyugati segítség elmaradt, és a kegyetlen geopolitikai realitások érvényesültek.