Roller úr gőgösen áll az út közepén. Nézem, amint fordulok be a sarkon, s messziről világít fekete és zöld ruházata. Mindig ezt hordja, nincs neki másik, bár ez a ruházat itt-ott foltokkal csúfított.

Nézem Roller urat. Ebből a távolságból úgy fest, mintha a botjára támaszkodna, mert testtartása megdőlt, kissé oldalirányba, pedig a hosszúkás valami pusztán a kormány nyele.

Hirdetés

Roller úr régi ismerősöm. Naponta látom, amint kenyérért megyek, vagy ügyes-bajos dolgot intézni. Néha társasága van, és ilyenkor gurul, de legtöbbször egyedül áll magányosan és elhagyatottan az egyik utca névtáblája alatt vagy a járda kellős közepén. Hirtelen bukkan fel, szinte a semmiből, figyelmeztetés nélkül, s én majd a nyakamat töröm, mert elbotlok benne. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó is ez a kijárási korlátozás, ha netán éjjel bandukolnék haza – esetleg pár pohár édes bor leöblögetése után –, lehet, hogy az életembe kerülne ez a találkozás. Nem mintha borissza ember hírében állnék, de az ilyesmit szeretem én magam eldönteni.

Roller úr dölyfös. Az út közepén állása is egyfajta kivagyiságot sugall. Mit érdekeltek engem, ti egyszerű járókelők? Mit érdekeltek engem, ti szabályok, rendeletek, közbiztonság? Egész kisugárzásában van valami gőg, valami fölény, lenézés, valami úrhatnám pökhendiség. „Az út közepén állok, mert megtehetem.”

Megyek haza a boltból, kezemben kenyér meg sajt, s miközben halk szitkokat szórva kerülgetem, arra gondolok, igaza van. Megteheti. Mögötte a kor. A korszellem. A korszellem, mely szerint nem kell alkalmazkodnia senkihez. Ráadásul ő egyfajta kisebbség képviselője is. Kilóg az autóbuszok, villamosok és motorkerékpárok közösségéből. S neki mint kisebbségnek bármit lehet. Ő a nem alkalmazkodunk identitás képviselője is. „Nem vagyunk tekintettel senkire, főleg egy adott hely szabályaira, szokásaira.” Mindenki utálja, de ezt nem lehet kimondani.

Nézem, amint félredőlt fejjel fekszik az egyik pad mellett, s arra gondolok, ez a kisebbség lassan már többségbe kerül.

Korábban írtuk