Sí, pasaremos

A bokszoló legyen mérges, szól a régi intelem. Soha egyetlen profi sem kételkedett ebben. Ezt csak a vasárnapi sportolók tagadják, méghozzá jobb ügyhöz méltó vehemenciával. Legyen ökölvívás. Csak okosan, technikásan. Az a lényeg, hogy élvezd a kétszáz pillangót. Nem a győzelem a fontos, hanem hogy mindent kihozz magadból. Ja és micsoda buta magyar dolog, hogy csak az arany számít. És ez csak egy kisebb csokorra való a tornából felmentett sportkommentátoraink ájtatos blődségeiből. Mit éreztél közben, meglehet a döntő? Én úgy látom, hogy nálad fejben dőlt el, igaz? Nem éreztem semmit, drága, mert éppen eveztem. Nem, nem fejben dőlt el, hanem többet edzettem és jobb vagyok. És nem élveztem, mer’ a jacuzzit élvezem.

Ha Mocsai Lajos egykor azt mondta, hogy a győzelem titka a jó védekezés, annak esetleg volt értelme szakmailag egy adott ellenféllel szemben. De ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen hatalmas karriert futott be sportközvetítéseinkben ez a tudatmérgező nonszensz, amit máig ismételgetnek szakértőileg, mintha valami örök érvényű kanti axióma volna. De nyilván nem ismételgethetnék büntetlenül, ha nem lenne rá egy szélesebb, kádárista világnézetbe ágyazott fogadókészség, a merjünk kicsik lenni jegyében. Ők soha nem tudják meg, milyen pluszenergiát ad a hit vagy az indulat. A „védekezzünk”-re valahogy emocionálisan jobban rezonál a magyar átlagpolgár, és ez illeszkedik az európai áldozatkultusz keretrendszerébe. Amikor Gerendás mester a szünetben azt mondta, amit minden normális edző, hogy menjetek be és verjétek szét őket, nahát, az nagyon csúnya dolog volt, hiénafalkaként rá is rontott az összes hangadó rózsadombi sporttekintély, akik már futottak életükben ötös maratonváltót (olyan nagy Élmény volt…).

A Gerendás elleni fővád az volt, hogy fanatizálta játékosait, és ez ugye megengedhetetlen. Pontosítsunk: nem általában, hanem a magyaroknak nem szabad fanatikusnak, agresszívnak lenni. Ha a B-közép huhog egyet, az megbocsáthatatlan, de ha a Chelsea-szurkolók 70 kirakatot rámolnak ki Marseille-ben, hát istenem, csak kiengedték a gőzt ezek a szimpatikus srácok két Guinness után. Azért mégiscsak angolok, nem tanyasi magyar bunkók. Tehát, ahogy a Szabadság, szerelemben mondják: soha nem emelünk kezet a szovjet elvtársakra. Nevezzük ezt, az egyszerűség kedvéért, SZDSZ-hitvallásnak!

Nos, ez a hosszú lére eresztett bevezető adja a lélektani keretét a politikai erőszak jelenségének, amellyel számolnunk kell a következő kampányidőszakban. Tekintsünk el a példák sorolásától, hiszen mindenki számára evidens, hogy nálunk, mint egész Európában, csak és kizárólag baloldali erőszak van. Elvileg az erőszak állami monopólium volna. Az EU 26 országában baloldali vagy áljobboldali kormány van, itt a kormányok bűnsegédként, illetve bűnpártolóként működnek, outsourcingolva a konkrét erőszakot a fanatikus liberálisoknak, akiket helytelenül szélsőbalnak hívunk. A pártokat, szervezeteket felváltotta az informálisabb, rugalmasabb hálózat – a bónusz itt az, hogy a hálózat jobb eszköz a pszichésen instabil állástalan bölcsészek kondicionálására –, ezek lesznek az úgynevezett magányos merénylők, akik majd a morál nevében cselekszenek.

A következő időszak feladata alkalmazkodni a politikai erőszak megjelenésével kialakult új helyzethez. A Medgyessy-, sőt Horn-kampányban sem tapasztalhattunk ilyet; Gyurcsány alkalmazta, a maga amatőr módján, ám most szintet léptek, az NGO-hálózatok és baráti médiájuk beemelték narratívájukba a jogos erőszak fogalmát. „Viszket a tenyerem”, mondja az operetthuszár, és érdemes ezt több kommunikációs szempontból is górcső alá venni.

1. Egyrészt gondos tervezésről tanúskodik: egy ilyen nyilvánosság előtt tett kijelentés éppen eléggé nem konkrét ahhoz, hogy ne lehessen perelni, viszont társadalom-lélektani hatása számottevő. 2. Másrészt az erőszak iránti vágy verbalizálásával az összes siklóvállú libsi hősévé válik, akik egy csirkét nem tudnának levágni, de így felelősség- és kockázatmentesen felszállhatnak a Szamuely-vonatra. 3. Végül, de nem utolsósorban, alkalmazza a „még mindig veri a feleségét?” megunhatatlanul sunyi zsurnalisztafogását – azaz úgy tesz, mintha érvelésének alapja evidens volna, holott egyáltalán nem az. Bájzövéj, miért is viszketne a tenyerük? A kedvezményes hitelekért, ingyenes képzésekért, ingyenes étkeztetésért, a 36 helyetti 15 százalékos jövedelemadóért, netán azért, mert a kormány kifizeti a villanyszámlájuk nagyobb részét? És még sok más ilyen aljasságot követnek el, kinek ne forrna fel a vére? Bölcsőde-felújításra bezzeg tudják szórni a pénzt. Korrupt gazemberek ezek, de lesz majd itten társadalmi igazságosság. Zsírleszívást minden rászorulónak!

Ha valakinek viszkethet itt a tenyere, az mi vagyunk. Amikor Azahriah belekezd egy mondatba (izé, nemtom, érted), vagy Perintfalvi bele se kezd, annak jobb helyeken nagyon súlyos következményei lennének. Ám a probléma történelmi gyökerű: az egész újkori történetírás immanens módon azt sugallja és sulykolja, hogy a baloldali erőszak jogos, a jobboldali maga a megtestesült gonosz. Manuel Azaña választási győzelme után a vörösök (becézve: köztársaságiak) papokat, apácákat, jobboldali politikusokat kezdtek gyilkolni százával, bár ezzel semmi baj sincs és nem is igaz, csakhogy ott is jött egy tábornok, és halkan annyit mondott, hogy kispajtások, amit teszünk, annak bizony következményei vannak, lo siento.

Az uralkodó európai narratíva stigmatizálja az erőszakot, kivéve, ha nem fehér ember követi el, mert akkor magyarázza és relativizálja. Ennek kulturális gyökerei messzire nyúlnak. Nem lehet fel évszázadon át büntetlenül olyan filmeket nézni, amikben a francia csendőrök totál idióták, ellenszenvesek és korruptak. A fehér ember számára van ugyan kiskapu: jogosult lesz erőszakot alkalmazni, ha antifa lesz. A „fasiszta” különben jelentésváltozáson ment keresztül: miután hosszú évtizedek óta ember nem látott igazi fasisztát, ez lett a rendet preferálók neve. Mivel Magyarországon relatív jólét és relatív rend van, az ezt megvalósító kormányzó párt csapdahelyzetbe került: nem alkalmazhatja a törvény teljes szigorát. A magyar társadalom kifejezetten ódzkodik attól, hogy jogos erőszakot alkalmazzon a rendbontók ellen, ami teljességgel érthető a kasztrált és fél évszázadon át megfélemlített középosztály részéről – másrészt viszont a CNN–Euronews-narratíva rájuk is megtette hatását, és hallgatólagosan elfogadták, hogy az állítólag elnyomott kisebbségnek, legyen az palesztin vagy Ilaria Salis, joga van az erőszakhoz. Tehát a még meg sem kezdődött kampány logikája szerint ha Péterünk a testőrei mögül bátran kikiabálva fenyegetőzik, azzal nem veszt szavazatot, de ha a Fidesz fenyegetőzne és sértegetne, akkor vesztene – sőt, politológiai abszurd, hogy nem az opportunista, hanem az elvi alapú Fidesz-szavazatokat vesztené el.

Világosan kell látnunk, hogy a jobbközép szavazó félelmetesen naiv. A legutóbbi kétharmad után voltak olyanok, akik a győzelemből azt a következtetést vonták le, hogy most aztán igazán itt az ideje a kéznyújtásnak, árokbetemetésnek – míg minden ép politikai érzékkel rendelkező nép azt mondta volna, hogy egész másnak van itt az ideje: az ötödik hadoszloppal való leszámolásnak. Meglepő és mulatságos, ahogy az úgynevezett nemzeti oldalon számos Mézga Géza meggyőződéssel hiszi, hogy Puzsérral lehet vitázni, Pottyondynak lehet kezet nyújtani.

Ezek a hígnemzetiek pontosan azt szeretnék, amire egy bölcsebb nép, az oláh, azt mondja: și bunică, și fată mare. Azaz nem lehetsz egyszerre szűzlány és nagymama. Csapdahelyzetünk lényege, hogy egy félanalfabéta tinédzser uszít és kelt gyűlöletet a kormány ellen, de a Fidesznek kutya kötelessége „nem bántani” őt (mármint még verbálisan sem), mert ha igen, akkor a mérsékelt középosztály azonosul az „áldozattal”. Ha valakinek tizenévesen van militáns politikai véleménye, őszintén érdekelnének azok az érvek, hogy miért is ne viselje a következményeit? Más kultúrákban a tizenévesek már felelős családanyák. Az önpusztító európai ugyanígy mentegeti a tizenéves kis arab gyilkosokat Saint-Denis külvárosában: e beteges logika szerint késelhet, mint egy felnőtt, de felelősségre vonáskor átminősül félrevezetett, kihasznált gyereknek. Hiszen ő csak látni akarta, milyen, ha a nyaki ütőérből ömlik a vér.

Még egyszer, Ildikó: nekünk viszket a tenyerünk. Nem hadonászunk pisztollyal, nem fenyegetőzünk, de viszket. Hogy klasszikustól idézzünk, választást kell nyerni, és aztán… aztán végre el kell kezdenünk olyan választókat nevelni, akik akkor is a nemzetre szavaznak, ha drága a benzin.