A „Sloterdijk-ügy” 1999. július 17-én veszi kezdetét a felső-bajorországi Elmau kastélyában, ahol egy a heideggeri és a levinasi bölcseletnek szentelt konferencián Sloterdijk megtartja „Szabályok az emberparkhoz. Válasz »A humanizmusról írt levélre«” című előadását. Szerinte a humanizmust az íráshoz, pontosabban a levelekből született barátsághoz kötődő hagyománynak kell tekinteni, az ókor első humanistái ugyanis azok voltak, akik írásaik egymás közötti cseréje által döbbentek rá közös emberi mivoltukra. Maga Róma az előbb a barátoknak, majd később az európai kultúra együttesének átadott görög textus közös írásos birtokbavétele volt. A modern humanizmus ebbe a barázdába illeszkedik, azzal a különbséggel, hogy a polgári nemzetállam keretében fejlődik ki, a levelező barátok pedig már nem a művelt kisebbség, hanem az oktató ideológia nevében írni-olvasni tanított teljes tömeg, amely ideológia ugyanazt a kultúrát ugyanazokkal az olvasmányokkal szándékozott közössé tenni. Ez az időszak azonban befejeződött: „A nemzeti polgári humanizmus kora azért ért véget, mert a barátok nemzetének inspirálására alkalmas levelek írásának a művészete (…) már nem képes megteremteni ezt a távkommunikációs kapcsolatot a modern tömegtársadalom tagjai között.” Ily módon beléptünk a „levél utáni” vagy „irodalom utáni”, és ezáltal „poszthumanista” korszakba.

Mit jelent a humanizmus és írás közötti kapcsolat? „A humanizmus mindig valami ellen alakul ki, hiszen arra vállalkozik, hogy kiléptesse az embert barbár állapotából”, hangsúlyozza Sloterdijk. Ezt a vadság elleni harcot az ember mint születéskor éretlen teremtmény természete igazolta, aki „megbukott abbéli próbálkozásában, hogy megőrizze állatiasságát”. A humanizmus azt célozta, hogy teljesen bevégezze ezt a „debestializációs” (állattalanító) szándékot, és ebben alapjában véve „tenyésztésnek” számított, még ha nem is tartotta magát annak: „Az ember háziasításának témájával a humanizmus az ókor óta napjainkig sohasem vetett számot”. Az írástudás ténye egy premodern társadalomban mégis egyfajta szelekciót képviselt, egy árkot két fajta között: „A történelmi idők embereit olyan állatokként határozhatnánk meg, amelyek közül egyesek tudnak írni-olvasni, a többiek viszont nem.”

Sloterdik szerint ez a szelekciós szükségszerűség az ember letelepedésére utal. A humanizmusról írt levelében Heidegger a nyelvet „a Lét tisztásaként” írja le: az ember a nyelvben lakik – Heidegger szerint ontológiailag ezáltal különbözik az animalitástól (állati lét) -, és a Lét ebben a családi házban bontakozik ki. A neolit kor óta azonban a letelepedő és nyelvhasználó ember háza már nem csupán metafora, mondja Sloterdijk, hiszen az ember valóban megalkotja lakóhelyét, összefogva azokat az állatokat, amelyeket megszelídítésre, majd tenyésztésre szán. A letelepedéssel, amely az élő(világ) leigázásának felel meg, a tisztás új dimenziót nyer: „A tisztás egyszerre csatamező, valamint a döntés és a kiválasztódás helye. (…) Ahol házak vannak, arról is dönteni kell, hogy mi legyen az emberekkel, akik bennük laknak. (…) Abban a pillanatban, amikor az emberek városépítőként és birodalomteremtőként tűnnek fel, a tisztáson tárulnak fel azok a küldetések, amelyekért harcolnak.” Ily módon az utóbbi évezredek történelme az embertenyésztés monopóliumáért vívott harcként íródik.

Hol tartunk most, a poszthumanizmus korszakában? Sloterdijk szerint közeledik „a nagy és kis embertenyésztők közötti harc órája – amelyet a humanisták és a szuperhumanisták, az ember barátai és az emberfölötti ember (übermensch) barátai közötti harcként is definiálhatunk”. Ennek az übermensch-képnek azonban semmi köze sincs „Nietzsche csizmás-sisakos félreolvasóinak” primér látomásához. A sils-mariai mester ugyanis nem az állati gátlástalanság vagy az eredeti állapothoz való visszatérés fogalmaiban tervezi meg az embert, hanem a papok és az urak („a kis tenyésztők”) igája alatt zajló humanista tenyésztés évezredeit felmérve, „jóval a jelenen túl” képzeli el a jövő emberének sorsát. Ez a mindig elképzelendő, mert mindig alakulásban lévő „túl” napjainkban a genetikai géniusz, az „antropotechnológia” formáját ölti magára. A tömeghumanizmus azonban megnövelte a kiválasztottak számát, és az antik vagy klasszikus időkkel ellentétben immáron mindenki kiválasztó akar lenni. „Vajon az egész emberi faj nem fog-e átmenni a születés fatalizmusából a választott születésbe és a születés előtti szelekcióba?”, teszi fel a kérdést Sloterdijk, és ennek lehetőségéből eredezteti a „fajt érintő politikai döntésekre” méretezett „antropotechnológiai szabályozás” szükségességét. Szerinte ugyanis a biotechnológiák a „fajszelekció és fajjavítás olyan új lehetőségeit” tartogatják, amelyek sokkal hatékonyabbak, mint az emberemlékezet óta gyakorolt hagyományos társadalmi módszerek (házasság, nevelés, kasztok, osztályok stb.).

Az elmaui előadás tehát távlatos volt, és provokatív, és ahogy előrelátható volt, német, majd európai vita követte. Németországban a gondolatrendőrség ténykedését maga Jürgen Habermas, a sterilizált viták felhúzott szemöldökű felügyelője koordinálta, aki miután riadóztatta a Die Zeit egyik firkászát az „ügy” kirobbantása végett, később nyilvánosan mosta kezeit, de mivel feljelentő levele nyilvánosságra került, szikofantaként és a szervezett boszorkányüldözés irányítójaként egyaránt lelepleződött. Ami Sloterdijket illeti, őt természetesen kihagyták a sommás kivégzés formáját öltő „vitából”.

Az ügy mindazonáltal jól tükrözte az újabban Németországban zajló intellektuális klímaváltozást, amelynek keretében az értelmiségi közeg legjobbjai egymás után tagadják meg az előző nemzedék etnomazochista „hipermorálját”. Sloterdijk Ernst Nolte, Günter Maschke, Rainer Zitelmann, Botho Strauss, Horst Mahler és Martin Walser után jött, akik az utóbbi két évtizedben mindannyian fellázadtak a nemzeti vallássá emelt antináci bűntudat ébresztése ellen. „A jelenlegi botrányban valamiféle villámot látok, amely megelőzheti társadalmunk politikai és nyelvi terének a nagyon szükséges újranyitását: a nyilvános vita újrapolitizálását. (…) A nemzetiszocialista apák hipernormális fiainak érája a végéhez közeledik”, jegyezte meg Sloterdijk a Le Monde-ban megjelent „Du centrisme mou au risque de penser” („A puha centrizmustól a gondolkodás kockázatáig”, 1999. október 9.) című cikkében.

Az elmaui konferencián felvetett kérdés alapja tekintetében Sloterdijk mindazonáltal néma maradt, előadását tehát semmiképpen sem lehet az eugenizmusra való nyílt és egyértelmű ösztönzésként értelmezni. A humanisták, progresszisták és egyéb politikailag korrektek Sloterdijk elleni hőzöngését nem az motiválja, mint állítják, hogy „megtagadja a rációt”, hanem az, hogy a humanizmusban egy olyan tehetetlenséget leplez le, amely magán az uralomra képes ember meghatározásán alapul. Sapienti sat.