A szarajevói gyilkosság egy hosszú korszakot zárt le. Véget ért a francia forradalomtól, a napóleoni empire-től a bécsi szecesszióig s az izmusok forradalmáig ívelő, az ipar és a művészet filozofikus összefonódásából táplálkozó, a tudományokban konokul hívő XIX. század. A rövid, 1989-ig tartó XX. század a szarajevói ravasz merénylettel startolt: pétervári, francia pénzből fizetett orosz politikusokkal a hátuk mögött, szerb összeesküvők ölték meg azt a Ferenc Ferdinándot, aki a magyar területi integritásnak a Karagyorgye-dinasztiánál is nagyobb veszedelmét jelentette. Kegyelmi állapot – mondhatnánk. Mégsem lett az. Ujjongva mentünk neki Szerbiának megbosszulandó Ferdinándot, hogy aztán a háború kirobbantásának vádját a mi homlokunkra süssék. (Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte ekkor bölcsen Svejk, s prágai lakásában tovább masszírozta a térdét.) A magyar közönség ujjongott 1989-ben is: Kelet-Európa szabadságának zászlóshajója voltunk. Aztán 17 hosszú év alatt kiderült – s erre 1956 ötvenedik évfordulójának rendőri álsága tette fel a koronát -, hogy a diktatúra tárgyi és szellemi kellékei dacolnak az idővel, s az emberek lelkében változatlanul alattvalói reflexek motoszkálnak.

A Deák térnél és az Astoriánál, a Kossuth Lajos utcán és az Erzsébet hídnál a ma ünnepelni vágyó ifjúságot 1956 hiábavalóságára a szocialista hatalom a kommunista nagyapák módszerével emlékeztette. A rendőrség visszanyerte önbizalmát: szolgált és védett. A fejlett technikájú ünnepi szónokoktól – a hivatalos ellenzékiség már a két Tisza alatt is mindig nagy tömeget vonzott – az Astoriánál öszszegyűlt tömeg akár hervadtra is izzadhatta volna magát: a szónoklatok a múltról, az eszményített s már alig létező nemzetről szóltak. A jelen az emberek számára a kádáriánus, mondhatni pavlovi reflexeket beindító rendőr volt, aki arra figyelmeztette őket lövedékeivel és gumibotjával, hogy a népnek általában hűségesnek kell lenni. Az ülve, fekve és falhoz szorítva, a menekülés közbeni és letartóztatás utáni helyzeteket bemutató képeket aztán a parlamentben a kormánypárti képviselők helyeslést kifejező tag- és nyelvlejtései kísérték. Nézzétek például a miniszterelnököt: ő mindig hű marad elvtársaihoz! (Egyetlen nagy formátumú ellenfelüket, Orbánt, ha nem is hasonlítják Nagy Imréhez, ugyanazzal vádolják, mint a kivégzett elődöt: az utcára vitte a politikát.) S mi mindent elkövetnek, hogy az állam és a nép terheinek könnyítésére megszabaduljanak fölös hivatalnokaiktól! Még hűséges nyugdíjasaikat, akinek a választások adta legalitásukat köszönhetik, s az egyetemistákat is – akik a Kelet-Európára nyugatról kirótt munkanélküliség kilátástalansága helyett a tanulást választották – a jövő nevében megsarcolják. (A jövő szó tájainkon állami hirdetményként általában dögletes bűzt áraszt.) Csak növelni kell az alattvalói félelmet – amely édestestvére az alattvalói hűségnek -, s akkor azt lehet csinálni velünk, amit csak akarnak. Milyen szép is lesz, amikor kormánypárti tüntetők indulnak a parlament elé, követelve, hogy a rendőrség tettlegesen lépjen fel a rendbontók ellen, akik semmit sem tanultak sem 56-ból, sem 48-ból! (Legfeljebb Marxból, aki a kapitalizmus különlegesen rossz útjai közt emlegette a balkáni változatot.) Az elit szürkeállománybéli fölényének magyar fanatikusai és a piac teljhatalmának s a léte által garantált „politikailag korrekt” demokráciának a fundamentalistái mintha csak az ötven éve meghalt Bertolt Brecht háromgarasos regényéből lépnének ki: azért emelkedtek fel magas posztjukra, mert a gazdasági életben a magukfajták nélkülözhetetlenek, s mert nem akartak szegényházba vagy börtönbe kerülni, mint a többiek. E fanatikusok szociális érzékenységét még fokozza is a szegényekkel való foglalkozás iránti olthatatlan vágy, amelynek titkát a brechti gyermekdal kedves cinizmussal árulja el: „…Tartsunk meg minden pénztelent, Nélkülük játszma nincs, A pénztelen munkája pénzt teremt, Markunkban ő a kincs.” Rendes ember nem megy el bankárnak – tartották a középkorban a keresztények. Kellemetlen ügyeket intéznek, s átvitt értelemben ítéletvégrehajtók, hóhérok, bár végszükség esetén ők a kultúra és tudomány mecénásai. Mára a bankárság divatos, a legmegbecsültebb elit szakma lett, képviselői gondoskodnak arról, hogy a békeévek áldott csendjében se kanászodjon el túlságosan a kényelem megigézte társadalom. Egyik legnagyobbjuk, Soros György jó két éve, Az USA hegemóniája – egy szappanbuborék című könyvében Marx és Engels 1847-ben írott Kommunista kiáltványát „nagyon érdekes olvasmánynak” titulálta, s ezt a Stern riporterének kérdésére válaszolva meg is indokolta. „Igen, teljesen felvillanyoz, milyen pontosan s mennyi előrelátással s milyen nagyszerű, magával ragadó nyelvezettel s előrelátással fogalmazta meg (Marx) a globalizmust: a termékei számára szükséges egyre kiterjedtebb piac keresése végigkergeti a burzsoát az egész földgolyón. Mindenüvé be kell fészkelnie magát, mindenütt feltörnie a talajt, mindenütt kapcsolatokat kell létesítenie.” Irodalmi példázat ez. S mégis tiszta irónia – jegyzi meg a riporter, „Hiszen ön felvilágosult antimarxistaként pénzével, könyveivel és beszédeivel épp azt akarja elérni, amit a filozófusok elé követelményként Karl Marx támasztott, mégpedig: nemcsak magyarázni, de megváltoztatni a világot.” „Csakhogy én nem vagyok isten” – zárja le Soros a beszélgetést. (Stern, 7/2004) A szerénykedő pénzisten tökké válásáról szatírát írni hiányzik az új Seneca. Magyar Soros pedig nincs. Miniszterelnökünk – akinek pénzemberi önzése és idegeken táncoló egyénisége utat tör magának a kormányzásban – egyszerűen kisstílű, ám jó globalista marxi értelmezésben. Ahogy a Tőke rég nem idézett I. kötetének 553. oldalán olvashatjuk, „A tőkés nem azért tőkés, mert ipari vezető, hanem azért lesz ipari parancsnok, mert tőkés.” S mert tőkés, minden idegszálával arra törekszik, hogy ezt a kis magyar glóbuszt feltörje, mit sem törődve a honi ízlések összhangjával. Volt valami jelképes abban, hogy egy ünneplő s aztán a rendőrtámadás alatt tisztességgel demonstrálni kényszerülő tömeget egy balos hatalom épp az Astoria előtt szór szét, ahol 1918. október 31-én, a Károlyi-féle forradalmi főhadiszállás lógós katonái, nyüzsgő szakszervezetisei, szónokló balos újságírói és félrevezetett munkásai elindították az országot a trianoni végzet felé…