Kire emlékszik az okos magyar száz év múlva? Arra a politikusra, aki napjainkban, minden akadályoztatása ellenére megmenti a nemzetet a kihalástól. Orbán Viktorra.

Mert a népszaporulat az 1970-es évek óta a magyarság sorskérdése. Rádióban, tévében, a tárgyilagosság pózában tetszelgő hülyék azt gagyorásszák, hogy mindig fogyásra ítéltetett a magyar. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Demográfiai haldoklásunk a fölpuhult Kádár-korszakban kezdődött, amit sokan láttak és vészjeleket adtak, de most és igazában először Orbán Viktor fogta föl az intelmeket véresen komolyan.

Két irányban tesz csöndes haldoklásunk ellen. Az egyik: a családtámogatás, a gyermekszületés és a gyermeknevelés anyagi megbecsülése. A másik: a határokon túlra szorított, saját szülőföldjén vergődő magyarok megsegítése. Voltaképpen új fejlemény, új lépcsőfok az elnyomott magyarok életre galvanizálásában a Kőrösi Csoma-, illetve a Petőfi Sándor-ösztöndíjprogram. Aminek az a lényege, hogy frissen végzett, jól képzett, rokonszenves és cselekvőképes fiatalokat küldenek a világ minden tájára, hogy hazai levegőt, éltető együttérzést és magyar nemzettudatukban támogatást nyújtsanak a SZÓRVÁNYBAN élő és ezért fokozottan veszélyeztetett magyaroknak. Alig egy éve végzett, tündéri és rendkívül képzett fiatal pedagógus családi barátunk Aknaszlatinára indul a napokban, hogy az ott élő és környékbeli elhagyatott magyarokkal, gyermekeikkel foglalkozzék. Kiváló szakember, rendkívül rokonszenves, karizmatikus, megnyerő személyiség. Aki majd a 90 esztendeje tartó trianoni nyomorában megismeri, bizonyosan kedve támad a magyarsághoz, szépséges múltjához, kultúrájához, kedve támad magyarnak maradni.

Már írtam e sorozatban, hogy egy dél-amerikai magyar közösség mennyire örült a magyar állampolgárságnak. Vegyük tudomásul, hogy a határokon túl, nemcsak asszimilációra lélekgyöngült magyarok, hanem amúgy Ábel-módra „különb magyarok” is élnek, s Orbán ismerte föl, hogy mindkét típus elvesztése a nemzet kihalását siettetné. Az a döntően fontos, hogy Orbán égisze alatt, szinte minden héten gerjed egy magyart mentő akció. Félő, hogy még a jó magyar sem fogja föl a maga totális jelentőségében a miniszterelnök nemzetpolitikájának történelmi jelentőségét. Persze kivédhetetlen, hogy egy közösségben legyenek beteges lelkű, gyűlölködő, kishitű defetisták, fanyalgonc amőbák (primitív kórokozók). Furamód mostanában erről már harmadszor írok e sorozatban. Most is féreglenek a félresikerült ficegék az ellenzékiek soraiban. Parlamentben és parlamenten kívül nyanyarászó, nem is Orbán-, nem is Fidesz-, hanem nemzetellenes, magukat politikusnak vagy médiacelebnek képzelgő hidegnyálú nyavajgoncok. Mindenekelőtt Orbán magyarság iránti elkötelezettsége ellen öklendeznek. És eme emberi nemzés szégyenei izgágognak az Európai Parlamentben is. Látszólag a magyar kormányt furincsálják, valójában a nemzeti érdekek ellen aknamunkálnak, mert azt a politikai erőt támadják, amely még ha hibázik is, ám a magyarság megmentésén fáradozik. Sammy Davis Jr., a nagy amerikai jazzénekes mondta, amikor piszkálták: jó, jó. Rút vagyok, félvak vagyok, néger vagyok, zsidó vagyok, hagyjatok békében. Az antirasszista pózban vonagló férgencek, „lejáratandó”, Orbánt lecigányozzák, leszabadkőművesezik, újabban azt terjesztik róla, hogy zsidó.

Elképesztő ez az együgyű, krónikus, kóros magyarutálat, ami vádat álságos indulattal elhessintenek magukról. Sammy Davist idézve: noha a miniszterelnök kemény fickó, kibírja, de azért hagyjátok már békében. Mert ti vagytok a lelki rútak, totálisan szellemi vakok és kriptorasszisták.