Amióta nincsenek az egész közösséget átfogó eszmények, illetve az annak értelmében folyó gondolkodás, azóta nehéz a párbeszéd. Viszont nagy népszerűségnek örvend mások szándékos félreértése, kritizálása, lejáratása. Hiszen elég csak egy fogalmat másképpen értelmezni, mint a szerző, és máris be lehet róla bizonyítani tudatlanságát. Különösen így van ez, amikor új vallások új prófétái gondolják, hogy őrködni kell az ortodoxián és csak áhítattal lehet bizonyos személyekhez közeledni. Ha pedig az életműben itt-ott esetleg szeplők vannak, azt főbenjáró bűn észrevenni. Vallási szempontból ez végül is érthető, hiszen a Példakép vagy tökéletes, vagy nem lehet a kultusz tárgya.

Ami engem illet, szerénytelenül élvezem a kritikát, pontosabban azt, amit mások írnak, mondanak felháborodásukban némely írásom után. Főleg miután már azt is megszoktam, hogy e kritikák mindig félreértésen, gyakran szándékos félremagyarázáson alapulnak. Vagyis a kritikus rendre valaki másról beszél, nem rólam. A velem foglalkozó kritikák azt is bizonyítják, hogy konszenzusteremtő típus vagyok. A liberálisok ugyanis legalább annyiszor emlegetnek, mint egyes nemzetiek. Néhány rám vonatkozó megjegyzésre kifejezetten büszke is vagyok. Egy liberális méltatóm például a szélsőjobb spiritus rectorának nevezett. (Ez igen, ez már valami. Legalább két neves „várományos” személyt tudok, akik e titulusért majd még jobban fognak engem utálni.) Másik, szintén liberálistól kapott címem szerint én vagyok a „legrokonszenvesebb antiszemita”. Egyik népnemzeti méltatóm viszont Matuska Szilveszterhez hasonlított, és annak példájára diliházba akar záratni. Egy másik pedig felakasztatásomnak a közjó érdekében való szükségességéről elmélkedik. Szép ez így. Arról nem is szólva, hogy Voltaire-rel értek egyet a véleményformálás szabadságának jogát illetően. Ráadásul néha még én se értek egyet önmagammal. Úgyhogy szabad a kritika. Csak egy dologra vagyok érzékeny, ha valaki írásaim tényszerűségét vonja kétségbe. Ezt a hibát követte el Czakó Gábor is, aki egyébként azon kevés újságíró közé tartozik, akit el szoktam olvasni. Diagnózisaival is többnyire egyetértek, csak a szerinte kiváltó okokat tartom nem elég alaposnak, gyökerekig leásóknak, megoldási javaslatai pedig utópisztikusak. Több mint két éve írtam egy kis cikket e rovatban Hamvas Béláról, néhány vele kapcsolatos fenntartásomról, csalódásomról. E tény a Hamvas-hívőket igen érzékenyen érintette. Jellemző módon kizárólag nők tiltakoztak – még Nürnbergből is – szentségtörő nézeteim miatt. Mivel nem vagyok tévénéző, ezért nem tűnt fel akkor, hogy Czakó Gábor is felfigyelt kis opuszomra és kommentálta tévéműsorában. Nemrég azonban új könyvébe is betette, amiből az is látszik, hogy akkori véleményét ma is komolyan veszi. Ha pedig azt is figyelembe veszem, hogy egy cikkben együtt bírált Határ Győzővel, akkor e megtiszteltetésre mindenképpen reagálni illik. Mesterünk (volt) Hamvas Béla címet adtam akkori írásomnak. És a némileg ironikus címbe mindjárt bele is köt Czakó. Szerinte a tanítványságból az következik, hogy az illető „akaratát átadja választott mesterének, és elsajátítja annak tudását. Amíg ez nem történik meg, addig a tanítványság nem múlik el, legfeljebb megszakad azzal a szomorú sóhajjal, hogy beletört a bicskám. Éretlen voltam… ilyenkor az ember bocsánatot kér és eloldalog.” Értem a célzást, ami rendben is lenne. Mindössze az a probléma, hogy én nem erre az ezoterikus-gnosztikus mesterre gondoltam, hanem csak arra, akitől ideig-óráig tanultam ezt-azt. Csak egy olyan mesterre, mint egy asztalosmester, bormester, aki nálam néhány dologban felkészültebb ember. Hamvasnak még legrajongóbb korszakomban se, soha egy pillanatra sem rendeltem alá akaratomat, gondolkodásomat. Czakó szerint cikkemben „tárgyi hibák sorozata” van, de ő kegyesen csak hárommal foglalkozik. Kár, hogy a sorozat többi elemét nem nevezi meg, ezért mi is csak e háromnál maradunk. Azt írtam, hogy „miféle skizofrénia kellett ahhoz, hogy miközben valaki a Scientia sacrát írta, közben Keszi Imrét és Lukács Györgyöt oktatta ki az igazi szocializmusról?” Czakó szerint én egy „bukott, bőszült” tanítvány lehetek, ha ilyet „koholok” Hamvasról, mert tudnom kellene, hogy a Scientia sacra írásakor (1943-44-ben) Lukács még Moszkvában volt (igaz, hogy Keszi viszont nem, de nem ez a lényeg). A Hamvas-legenda szerint ugyanis ez a Czakó által említett Scientia sacra a bombázások következtében elpusztult, a ma ismert szöveg egy későbbi változat, amit talán mindjárt ’45 után írt meg a szerző. És itt már a Hamvas körüli manipuláció kellős közepén vagyunk. Erről persze Czakónak is tudnia kell, csak ő is hallgat róla. Mert még ha ez az előbb említett legenda nem is igaz, akkor is meglehetősen – mondjuk finoman – skizofrén alkatra vall egy ilyen mű megírása után mindjárt 1945 februárjában belépni a kommunista pártba, ahonnan majd 1947 januárjában nem önként távozik, hanem Lukácsék rúgják ki. Ebben az időben volt egy Diárium nevű kis lap, melyben bizony Hamvas Béla tudálékoskodóan magyarázza el Lukácsnak és Keszinek, hogy mi a szocializmus. Javaslom bárkinek, hogy a szintén ebben az időben megjelent könyvét (Forradalom a művészetben) is olvassa el. Gyönyörű marxista gondolatok vannak benne, ami Hamvasra sem 1945 előtt, sem 1947 után nem volt jellemző. Szintén akkor jelent meg válogatása (Antologia humana), amelynek szövegei úgynevezett meditációs objektumok. A valóban többségében remek neveket felvonultató szerzői listán minimum négy kakukkfióka (Marx, Engels, Lenin, Sztálin) szövege is szerepel mint „meditációs objektum”. Jellemző, hogy a kötet ’91-es kiadásában már e kakukkfiókák nem szerepelnek. Nyilván elpárologtatta a korszellem. Úgyhogy én kérdezem most Czakót: milyen „bukott tanítványi bőszültség” kell e tények sorozatos elhallgatásához? Ha az élet és mű szétválasztása szerinte is tilos, akkor miért teszi mégis azt? Második tévedésem Czakó Gábor szerint, hogy rosszul és rossz helyen hivatkozom elítélőleg Hamvasra. Ő ugyanis az SS-szel kapcsolatban nem lógósokról, hanem csak lógós lelkületről írt. Bevallom, nem látom igazán a különbséget. De az biztos, hogy a lógósnak lógós a lelkülete. Viszont még nem találkoztam lógós lelkületű nemlógóssal. Magyarán, a kettő csak együtt létezik. Éppen ezért javaslom kritikusomnak, hogy lógós kérdésben ne Hamvasra hagyatkozzon, hanem a hadtörténészekre. Ők majd elmondják neki, hogy ahol a német hadvezetés engedte a közismerten magas harcértékű Wehrmacht-alakulatok visszavonulását bizonyos túlerővel szemben, ott bizony a „lógós” SS-alakulatoknak még állniuk kellett a sarat. Nem véletlen, hogy az SS-hadosztályok harctéri embervesztesége (is) arányosan nagyobb volt, mint a Wehrmachté. Ez volt tehát az „SS-típus”, amire vonatkozóan a szabályt nyilván még erősítheti az, ha egy-egy lógós köztük is előfordulhatott. Az SS szellemi gyökerei pedig közismerten a germán mitológiában vannak. Harmadik bűnöm, tudatlanságom pedig már tényleg komikus. Mivel Czakó Gábor szerint Hamvas sohasem állította magáról, hogy filozófus, ezért azt én se tehetem… Ezt nem tudom cáfolni. Legfeljebb feltételezem Hamvasról, tisztában volt azzal, hogy filozófusnak általában az utókor nevez valakit. Egyetemen szerzett filozófiai diploma kevés hozzá. Nietzsche vagy Cioran se nevezte magát filozófusnak, ma mégis annak tartjuk őket. Czakó Gábor Határ Győzővel szemben még kérlelhetetlenebb, mint velem, ami persze szíve joga. Ezért vele kapcsolatban csak két csacsiságára hívnám fel figyelmét. Ne nagyon terjessze, hogy „Határ egész művének alapgondolata az istengyűlölet – ha ezt a szálat kihúznánk belőle, akkor csak hervadt szóvirágok maradnának benne.” E megállapításból ugyanis két dolog következhet. Vagy ő az egyetlen komolyan vehető irodalmár a magyar glóbuszon, vagy… de inkább nem mondom. Másik furcsa megállapítása, hogy Határ Győző mint „szaktekintély” (Czakó elismerése), véleményével megakadályozta Hamvas Karneváljának megjelenését Angliában. Határ Győzőnek valóban nem volt túl jó véleménye e regényről. De ez miért baj? Ha jól emlékszem, a mű itthoni első megjelenésekor is voltak fanyalgások, például Balassa Péter részéről, akit nehéz lenne Hamvas-ellenességgel vádolni. Angliában több ezer könyvkiadó van, Czakó Gábor se hiheti komolyan, hogy mindegyik kiadó kiadáspolitikája Határ szakvéleményétől függött. De most újra itt a lehetőség, megszületett a rég várt győzelem. Egy hónapja halott Határ Győző. Nincs, aki a szigetországban „Béla bácsi” ellen áskálódjon. Czakó Gábornak pedig azt javasolom, ha tenni akar valami hasznosat Hamvas-ügyben, akkor nézzen utána mestere bibliográfiájának, illetve a róla szóló bibliográfiának. Hátha talál azokban bizonyos anomáliákat. Segítek: aki keres, az talál. Túllépve most Czakón, azért nézzünk Hamvassal kapcsolatban még egy legenda mögé. Ez pedig állítólagosan káprázatos nyelvismerete, ami hívei szemében hitelességének egyik biztosítéka. Kezdjük azzal, hogy a Hénoch fordítása nem héberből készült, hanem valószínűleg angolból. Ahogy a „tibeti misztériumok” fordítása is közvetítő nyelvből készült. És valószínűleg se szanszkritul, se kínaiul, se japánul nem tudott olyan szinten, hogy ezoterikus szövegeket hitelesen fordítson. Mentségére legyen mondva, hogy ő ilyet soha nem is állított. E tévhit elterjedésének bűne a híveké. Hamvas valószínűleg három-négy mai európai nyelven értett, és latinul, illetve ógörögül. Bár Platón-fordítását is némely szakember inkább költőinek mondja, mint tényszerűnek. De ez nem baj. Ennyi nyelvet ilyen szinten senki nem tudna Budapesten könyvből megtanulni, legfeljebb ha azokban a nyelvi környezetekben élne évtizedekig. Hamvas pedig civilben csak egyszer volt külföldön, Dalmáciában. Az Antologia humánában Rivaroltól éppen egy olyan idézet van, amiben arról szól, milyen káros az idegen nyelv tanulása az író számára. Talán nem véletlenül került be e gondolat a válogatásba. És ilyenkor kezdek egyre inkább egyetérteni a Hamvas-tanítvány László Andrással, aki gyakran mondogatja, hogy Hamvas nem a legnagyobb magyar filozófus, hanem a legnagyobb magyar szépíró. Na igen. Ez aztán a fejbevágó megállapítás egy hiteles tanítványtól. De ha arra gondolok, hogy a „Béla bácsi” Kung mesterről írt esszéje nekem mindig eszembe juttatja Lin Yutang: Mi, kínaiak című írásának néhány sorát, akkor már nem is tudom, mit gondoljak. Ami pedig ezt a Béla bácsizást illeti. Hamvas Bélának halotti porában nemcsak a fetisizálást, de az elgügyésítést is el kell szenvednie. Mert az igazi hívek most bélabácsizzák. Persze, hiszen ez így olyan meghitt… Béla bácsi nekik mindennapos bébipapijuk, intimpistás kapcsolatban állnak vele, bár soha nem látták. Az ilyet ezért becézni kell. Állítólag vannak olyan Hamvas-matinék, ahol imával (na vajon kihez?) kezdik a szeánszot. Szegény Hamvas! Ha valamit, ezt a nyalakodást utálta igazán.