Szekunder külpolitika

A külpolitika egy adott történelmi-társadalmi entitás külvilággal való interakciója, és mint ilyen, általában koherens – akkor is, ha az illető állam történetesen megosztott belpolitikailag. Amennyiben egy ellenzék önálló külpolitikát folytat, az nemzetbiztonsági kockázatokat vet fel. De ne kicsinyeskedjünk, a magyar állam mindig nemzetbiztonsági kockázatok közt létezett. Ami ennél jóval fontosabb kérdés – és amit kizárólag csak egy magyar viszonyokban tájékozatlan, objektív külső megfigyelő tehetne fel –, hogy egy ilyen politikai erő mennyiben tekinthető az adott entitás részének. Bár a válasz minden elképzelhető politológiai szempont szerint egyértelmű, ezt az evidenciát nem lehet kimondani, sőt a kérdést felvetni sem lehet. Ugyanis ilyen esetben azonnal aktiválódik az SZDSZ sárkányfog-veteménye, a bűvös szó: kirekesztés. És nem, nem Magyar Narancs-sikoltozásról van szó: tucatnyi mérvadó konzervatív fogja hallatni „józan” hangját, amennyiben valaki arra vetemedne, hogy a minősített hazaárulókat hazaárulónak hívja. Az ugyanis „hazaárulózás” lenne az újmagyar szemiotika szerint, ami jóval súlyosabb, mint a hazaárulás. Következésképpen, külpolitikáról szóló diszkurzusunk alapja az a hallgatólagos közmegegyezésen alapuló nonszensz, hogy a nemzet érdekei ellen dolgozó, bevallottan idegen érdekek érvényesítéséért küzdő politikai erők a nemzet részei.

Diakronikus visszapillantásban nem volt ez mindig így. A reakciós, fehérterrorista Bethlen-rezsim idején a polgári magyar közvélemény az észszerűség talaján állt: épeszű emberben nem merült fel, hogy ezek a nemzet részei lennének. És meglehetősen abszurd ötlet lett volna ezt társadalmi vitára bocsátani. Ennek a szekunder külpolitikának a művelői azóta sem változtak, ám társadalmi megítélésük igen. A bécsi vörös emigráció ’45-ben hazatért, és azóta is jól van. Az Apró–Donáth dinasztiák jobb sorsra érdemes lánygyerekei ugyan sajnálatos módon messzire esnek Jászi Oszkár meg Kunfi Zsigmond teoretikus képzettségétől, de érzelmi hozzáállásuk ugyanaz, őrzik a lángot. (Ó, azok a rózsadombi esték, amikor a kislányok a búbos fűtőtest mellé kuporodva hallgatták lélegzet-visszafojtva a család emlékeit Pogány József bőrkabátjáról…)

Jelenlegi külkapcsolataink állapota kísértetiesen hasonlít a Trianon utáni évtizedre: az európai hatalmakkal való viszonyunkat döntően befolyásolja egy aktív, szervezett, külföldről finanszírozott kisebbség. Politikai bázisuk is ugyanaz: bár természetesen csak önmagukat, ugyanazt a bolsevik elitet képviselik, mint száz éve, propagandájuk most is van annyira hatékony, hogy a társadalom egyharmada számára felülírja a valóságot. Politikai bázisuk akkor a sajtó által megtévesztett munkásság volt, ma a média által agymosott szellemi proletariátus. Politikai metódusaik semmit sem változtak: pártok és frakciók tucatjait alakítják ma is megtévesztési/szavazatmaximalizálási céllal, ugyanúgy, ahogy a húszas években szociáldemokratának, jobboldali szocialistának, polgári radikálisnak, szindikalistának becézték magukat – és ezt olyan erős sodrású narratívában tolják, hogy a konzervatív gondolkodók és kutatóintézetek évek „elemzőmunkájával” jutnak arra az eredményre, nagy sikerélménnyel, hogy „ezek ugyanazok”. Ahogyan Kun Béla Zinovjevtől, Károlyi és Jászi Beneštől, Linder Béla Belgrádból kapta az anyagi és politikai támogatást, manapság ugyanúgy gyömöszölik a frissen nyomott bankjegykötegeket az „adománygyűjtő” ládikába, mint egykor Kun Béla az aktatáskájába. Retorikájuk aktualizált, de lényegileg ugyanaz, mint az egykori: gyilkos fehérterrorista különítmények, Horthy-rablóbanda, a korrupt ázsiai bagázs, melytől a művelt és demokratikus Európa undorral fordul el, a munkásság hóhérai, undsoweiter. Mondjuk olyasmiket, hogy rendszerszintű demokráciadeficit, még Lukács népbiztos sem tudott kitalálni, de hát a dialektikus fejlődés útja göröngyös, elvtársak.

Mivel száz éve a magyar társadalomnak még volt elég ereje kivetni magából ellenségeit, a bécsi vörös emigráció számára az egyetlen csapásirány a külpolitikai maradt, hiszen külföldi segítség nélkül nem reménykedhettek visszatérni a hatalomba. Sajtóorgánumaik által befeketítették Magyarországot a külföldi kormányok és közvélemény szemében, fake newst terjesztettek (amit akkor, elmaradott módon, még hazugságnak hívtak), aktívan közreműködtek diplomáciai elszigetelésünkben, automatikusan ellentartottak a magyar kormány bármely diplomáciai kezdeményezésének, lendületesen ócsárolták az elszakított nemzetrészeket, felvilágosítva az európai közvéleményt a román demokrácia wilsoni jótéteményeiről, lásd még Parászka Boróka címszónál. Az erdélyi nemesség Trianon utáni vagyonelkobzása szerintük földreform volt, a nyugat-magyarországi harcok hősei soviniszta csőcselék. Azok számára, akiknek a politikum az elsődleges, a baloldali tevékenység csúcsa talán az aktív közreműködésük Baranya szerb megszállásában, de akinek van füle a stilisztikai finomságokra, annak számára az undisputed number one a Bécsi Magyar Újság, a Világosság és a többi balos förmedvény következetes szóhasználata: Szlovenszkó, Ruszinszkó.

A vörös emigráció főállásban a magyarellenes propaganda előállítója és terjesztője volt, ám amint lehetőség nyílt rá, ez azonnal átváltozott konkrét politikai akcióvá: ilyen volt a dunántúli csehszlovák–délszláv korridor támogatása, a már említett Pécs–baranyai Köztársaság mint újabb országcsonkítási kísérlet, a Magyarország elleni nemzetközi bojkott szervezése, a beadványok a soproni népszavazás megakadályozására vagy a kampány a Népszövetségi kölcsön ellen. Valóban politikai színvakságban szenved, aki ez utóbbinál nem látja a párhuzamot Donáth, Dobrev, Cseh fáradhatatlan lobbizásával az EU-források megvonásáért. Ugyanez a baloldal szolgáltatta a konkrét ötleteket a kisantantországoknak, hogy milyen követelményekkel álljanak elő (azaz mivel avatkozzanak be a magyar belpolitikába mondván, hogy biztonsági fenyegetést jelent számukra) – pontosan úgy, ahogy később az EP-képviselőik segítették az Európai Bizottság jelentéstevőinek munkáját.

Amikor a népszövetségi kölcsön elleni, Magyarország gazdasági tönkretételére irányuló elkeseredett harcuk egy évszázaddal később szinte változatlan formában megismétlődik, értelemszerűen és a legtermészetesebb módon felvetődik a kérdés: miből gondolja a nemzeti oldal, hogy tevékenységük más aspektusai nem ismétlődhetnek meg? Egy kósza példa erejéig: milyen jelek utalnak arra, hogy például az ország területi egységének tántoríthatatlan hívei volnának? Tekintve, hogy elkötelezetten harcolnak Magyarország gazdasági szuverenitása ellen, a nemzeti középosztály visszaépítése ellen, no meg a határokon átívelő nemzetegyesítés ellen, eléggé következetlen lenne részükről, ha területi integritásunkhoz foggal-körömmel ragaszkodnának.

A kelet-európai történelem mozgásban van. Nagy-Albániában, Boszniában, Galíciában, „Ruszinszkóban”, de la Nistru pân’ la Tisa. Pár évvel a Tanácsköztársaság előtt – Garami, Pogány és népszavás elvtársaik áldásos előkészítő tevékenységének idején – a budai szalonokban kioktató módon torkolták le azt, aki olyasmit pedzegetett, hogy ha az első felvonásban van egy puska a falon, az a harmadikban el is fog sülni. Ámátőrök, fantaszták, mondták akkor – konteósok, mondanák ma. Nos, igen, ők akkor nem láttak, nem láthattak egy a múltból világosan kirajzolódó mintázatot a nemzetvesztés metodikájáról. Nekünk mi a mentségünk?

A szerző a nemzetközi kapcsolatok szakértője