Tizenhat évvel az úgynevezett rendszerváltás után egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar társadalom továbbra is a posztkommunista nómenklatúra rabságában él. Ennek nem elsősorban a posztkommunisták túlnyomó gazdasági és politikai hatalma a bizonyítéka, hanem sokkal inkább a „szellemi” és „morális” hatásuk, befolyásuk a jobboldalra is. Ők továbbra is sok esetben sajnos az úgynevezett jobboldaliak számára is az értékmérők, az erkölcsi eligazítók, a gondolkodási lehetőségek irányának megszabói. Ők adják a témákat, az alapelveket, a jelzőket stb. A jobboldal pedig nem találván saját céljait, integritását, önértékelését, többnyire megadóan behódol.

A jobboldal a baloldal nyelvi fogságában él. Csak a baloldal nyelvi kényszerzubbonyában képes megnyilvánulni. Ezért is nem tudja átvenni a támadó szerepét, hanem még támadó helyzetben is kénytelen védekezni. Politikája ostoba körülhatárolt ideológia, ami mentes minden racionalitástól és cseppet se pragmatista. Az újabban éppen ultramaoista Tamás Gáspár Miklós szerint vidám a jobboldal. Valóban, vagyunk páran, akik jól érzik magukat a bőrükben, a nagy „nemzetben gondolkodók” azonban igencsak gondterheltek. Nemzetben, népben gondolkodnak és nem létező konszenzusra törekednek. Csak azt nem látják, hogy akikkel meg szeretnének egyezni, azok meghatározó része nem a magyarság egy darabja, hanem csak ittlakók, akiknek valójában nem is lenne szabad dolgainkba beleszólniuk. A valóban másik magyar résszel viszont meg kellene tudni találni a közös alapot, de nem ideológiai alapon. De miként befelé, úgy kifelé sem látják a lényeget. Például azt, hogy a lengyel, illetve szlovák példa milyen nagy lehetőségekkel kecsegtetnek számunkra. Nem látjuk, hogy azért, mert a szlovákok utálnak minket, attól még az ő bátor nemzeti politikájukat igen gyümölcsöző lenne átvenni. Mert ők saját érdekükben igen hasznosan lépegetnek. Mi meg azért toporgunk, meg visszavonulunk, mert mindig másoktól várjuk hiába a megértést és a segítséget. A „rendszerváltáskor” még azt hittük, hogy az addiginál már nem lehet rosszabb külpolitikánk. Ma már nyilvánvaló, hogy egyre silányabb. Az élet területén sehol sincs egy tiszta, életképes alap, csak még mindig a múltba gyökerező, és onnan rothadó szagot árasztó kommunizmus. Aki pedig lépni mer kifelé e posványból, azt még állítólagos elvbarátai is azonnal megtagadják, ha jön a kommunista irányból a dá-dá. Kétségtelen, hogy a szakemberek többsége baloldalra hajlik, aminek oka, hogy balos iskolák neveltje, meg karrieristák, hiszen arrafelé nagyobbak a lehetőségek… Emellett, annak mindenekelőtt az elszabotált rendszerváltás az oka, hogy nem alakultak jobboldali tudományos intézetek, pontosabban mindent a baloldal tart kézben, Antall és Orbán hibájából. Ha végignézünk a humán vonalon ma is működő „nagy” professzorokon, sok igazi régi és profi hazudozót találunk közöttük. Terméküket pedig arrafelé tudománynak és bölcsességnek hívják. Mivel a jobboldal nagy része még mindig arra a tudományra esküszik, szinte csoda, hogy ennek ellenére például Padányi Viktor könyvei milyen nagy befolyásra jutottak köreinkben. Padányi után már sokkal kevesebbeknek tudnak hazugságot elhitetni történelmünkről. Vagyis könyvei által sok ezer agy nyílt ki, esett le a szemekről a hályog. Vagyis néhány jó gondolat közzétételével óriási hatást lehet elérni széles körökben, ami után már az idő nekünk dolgozik. Vagyis némi akarattal ki lehet törni a hódoltsági állapotból, akár végre a saját lábunkra is állhatunk. Erre a szellemi hódoltsági állapotra jó példa a Faludy György halálát követő méltatások sora. A kommunisták és a liberálisok jelleméhez szorosan hozzátartozik sztárjaik kiválóságának állandó túllihegése, akiket aztán hamar túllépnek, mivel haláluk után pillanatokon belül bemutatják új sztárjaikat. Ki beszél ma már a pár éve halott és szintén agyonsztárolt „zseniális” Fehér Ferencről, Petri Györgyről, Orbán Ottóról és másokról? Oda kerültek, ahová valók, a felejtés lomtárába. Azt mondják, halottról vagy igazat, vagy semmit. Szinte lehetetlen volt megkülönböztetni e százszázalékosan politikus alkatú költőről szóló jobb- és baloldali nekrológokat, mintha mindegyiket egy véresen baloldali kéz írta volna. Jobboldali lapban jelenhetett meg az a kommunista ízű kijelentés például, hogy „Faludy 1938-ban a háborúra készülő, fasizálódó Magyarországról menekült el” – ami ostoba hazugság. A nekrológok ugyanakkor egyöntetűen megfeledkeztek némely gaztettéről. Ilyen volt a hazajövetelét követő szobordöntögetése (Apponyi Albert, Prohászka Ottokár, Tormay Cecile szobra) például az akkor cseperedő Eörsi István nevű szaktárssal. Siratóink sopánkodtak, hogy Faludy néhány hónapot Recsken töltött, mint a Rákosi-kor áldozata. Csak valahogy az nem derült ki, hogy élvezője, sőt rajongója is volt annak, amikor mondjuk Rajk-ellenes versét írta a Szabad Népbe. Faludy költészetének csúcsa a Villon-átköltése, se azelőtt, se azután nem tudta azt felülmúlni, pedig annyi ideje volt rá, mint Csokonainak, Petőfinek és Adynak együttvéve. És éppen innen jönnek az igazi jellemproblémák Faludynál és seggnyalóinál. Költőfejedelem, harsogják róla már vagy egy évtizede, és nem zavar senkit ez az ízléstelen hazugság. Kicsoda? Faludy? Ő az első, vagy még jön utána valaki? És előtte ki volt? Tényleg ő a csúcs? Már a megnevezés is egyszerre nevetséges és gusztustalan Csokonai, Berzsenyi, Balassa, Arany, Petőfi, Vörösmarty, Weöres Sándor, Pilinszky és mások földjén. Ha mással nem, hát már ezzel is jelezte a „fejedelem”, hogy ő csak egy Gyurcsányhoz hasonló pojáca az irodalomban, egy a nárcisztikus (és egyéb) hajlamú ripők. Ennek jó példája Rabelais-fordításának könyvborítója, amelyen a szerzőnek egy képe van, míg „fejedelmünk”, mint fordító ötször pompázik azon! Reneszánsz egyéniség, mondják méltatói. Mert szerintük a reneszánsz azonos az aberráltsággal. Valóban az életöröm reneszánsz életszemlélet (is). De a reneszánsz nem Szodoma és Gomorra, hanem mondjuk a világra való rácsodálkozás, új utak keresése, sokoldalúság és így tovább. A leginkább megkapó sirató az a Faludy-rajongó volt, aki szerint Faludynak az a legnagyobb érdeme, hogy ő még látta Babitsot, és ismerte József Attilát s egyéb, ma már halott nagyságokat. Vagyis egy embernek az adja rangját – ha már más nem adhatja -, hogy életében kit látott, kivel találkozott, ami igen érdekes és lelkesítő szempont. Ezzel ugyanis már én is – mint nyilván sokan mások – látok reményt a halhatatlanságra. Úgyhogy már most üzenem annak, aki majd megírja valahová a nekrológomat, hogy Rónay György egyszer majdnem lehozta egy írásomat a Vigíliában, Fodor András is majdnem, a Kortársban. Pilinszkynek még gimnazista koromban beszéltem az egészséges élet titkáról, de ma már tapasztalatból tudom, hogy mindenben neki volt igaza. Kemény Katalinnak egyszer kenyeret és tejet vettem. Weöres Sanyi bácsit pedig egyszer saját hátamon vittem haza Amy néni nagy örömére. Már úgy értem, hogy nekem talán örült, a szállítmányomnak már nem annyira. Baránszky-Jób Laci bácsi verte fejembe azt, hogy mi a fenomenológia mindenekelőtt az ontológiában és az esztétikában. Mikor pedig annak idején Bécsben jártam, első utam mindig Hanák Tiborhoz vezetett. Egyik müncheni utamon Kibédi Varga Sándor vendégül látott ebédre, báró Brandenstein Béla pedig levelekben magyarázta el nekem a transzcendens okságról szóló nézeteit. Domokos Pál Péter bácsinak egyszer az ő kérésére befejeztem egy tanulmányát, de nem mondom meg melyiket, mert a túlbuzgók még kivennék az „összes”-ből. Eörsi István viszont haláláig kedvesen rám köszönt, ahányszor csak találkoztunk az utcán. Pedig tudtommal sohasem beszéltünk egymással. Ettől aztán egy idő után már akkor is zavarba jöttem, amikor a tévében megláttam. Vajon kinek hihetett ez a lény engem? Viszont örök fájdalmam, hogy már biztosan nem találkozom Nemes Nagy Ágnessel, ami nyilván csökkenti érdemeimet majd annak idején. Különben a külpolitikai múltam miatt is igényt tarthatok a halhatatlanságra. Kezet fogtam például Franz-Josef Strausszal Esztergomban, tíz méterre álltam az öreg Bushtól, amikor Budapesten járt. Belgrádban egyszerre integetett nekem Tito és Teng Hsziao-ping. Brezsnyevet is láttam a Szabadság téren, amikor utoljára koszorúzott a most igen mutatós szobornál, majd végleg visszavitték az intenzív osztályra. Szaddám egyik rá igen hasonlító – sajnos már halott – unokaöccsével többször ittam iraki koktélokat. Ernst Blochhal viszont halála után találkoztam, mivel ott voltam egy japán heideggeriánus filozófussal a temetésén, a hülye balosokkal együtt. Ahogy ott voltam Illyés Gyula, Domokos Pál Péter, Horthy Miklós és mások temetésén is. Egy schwabingi kocsmában ugyanazt a sört kérte Fassbinder, amit én már akkor ott iszogattam. Szóval komoly érdemeim vannak nekem is. Visszatérve Faludyhoz… Ez a pozőr mind költészetében, mind magánéletében megtestesítője volt mindannak, ami undorító a liberalizmusban, költői súlya pedig valahol Lőwy Árpád és Zelk Zoltán között van, de valószínűleg egy kicsit közelebb az utóbbihoz. Nem kell tehát olyan szolgai módon behódolni a „korszellemnek”. Figyeljük csak meg, hogy hányszor lesz szó majd néhány év múlva kis „fejedelmünkről”. Sehányszor.