Az elkövetkező időszak a választások éve lesz. Hazánk számára különösen fontos, hogy 2024-ben tartják az európai parlamenti és az amerikai elnökválasztást is, valamint érdemes szemmel tartani azon európai országokat is, ahol a parlamentbe jutó erőkről döntenek a polgárok. Míg az EP következő összetételére legalább kis ráhatásunk van a saját képviselők révén, utóbbiaknál csak reménykedhetünk abban, hogy számunkra kedvező eredmény születik.

Különösen fontos a nemzeti választásoknál az idén Lengyelország és Szlovákia, főleg a V4-együttműködés jövője szempontjából.

Hirdetés

Magyarország a 2015-ös migrációs válságra adott karakán szuverenista álláspontja óta folyamatosan nyomás alatt áll a Soros-birodalom és annak meghosszabbított karjai által. Különösen a brüsszeli központú EU-intézményrendszer tette teljesen magáévá ezt az ideológiai színezetű konfliktust, és kimondhatjuk: már évek óta azon ügyködik, hogy a magyar nemzeti kormányt megbuktassa vagy legalábbis álláspontja feladására kényszerítse. Brüsszellel számtalan kérdésben kell dűlőre jutnunk, eközben pedig megvédeni a magyar álláspontot, amelyet Orbán Viktor úgy fogalmazott meg az idei CPAC Hungaryn, hogy „nem a migrációra, nem a genderre és nem a háborúra”.

A migrációs válság kapcsán a magyar álláspont nyolc éve egyértelmű: nem a kötelező elosztási kvóták és a migránsgettók jelentik a megoldást; pár hónapja jól láthattuk Franciaország nagyvárosai­nak utcáin, korábban pedig a terrortámadásoktól sújtott nyugati országokban, hova is vezet ez a fajta politika. A magyar kormány a családok támogatásában, a gyermekvállalási kedv növelésében látja a jövőt és megoldást, és az erős határőrizetben, amely célokra már sok száz milliárdot költöttünk.

A genderkérdést illetően jól láthatjuk, hogy a gyermekvédelmi törvény mennyire szúrja a nyugati döntéshozók szemét. Ismételten okot találnak arra, hogy ezt a témát elővegyék és a magyar kormány politikáját támadják. Így aztán akár az éves jogállamisági jelentésről legyen szó, akár a transzok nyugdíjazásáról, akár a könyvek lefóliázásáról, mindig ugyanoda lyukadunk ki: a gyermekvédelmi törvényhez. Ma már jól ismert, hogy a nekünk járó helyreállítási pénzeket is ezen okból nem kaptuk meg akkor, amikor a lengyelek kivételével mindenki más igen.

Végül pedig ott van a háború kérdése, ahol úgy tűnik, a magyar álláspont bizonyult helyesnek. A nyugati fegyverek nem hozták el a várva várt háborús fordulatot, ehelyett csak még több pusztulás és nyomor szakadt a sokat szenvedett ukrán nép nyakába. A sok tízmilliárd euró és dollár, amelyet a háborúba öltek, most kiégett harcjárművekként van jelen szerte az országban. Eközben a szankciók teljes kudarca is egyértelművé vált: Európa gazdaságai szerte megroppantak, stagnálnak vagy épp csökkennek, míg az oroszok megtalálták az alternatív pia­cokat igencsak keresett javaik számára. Miközben az Európai Bizottság most akarja százmilliárd euróval kiegészíteni a költségvetését, hogy még évekig finanszírozni tudja az öldöklést, addig azért nyugaton is egyre többen kezdik belátni, amit mi kezdettől mondtunk: csak a fegyverszünet és a tárgyalásos béke a járható út.

Mindezen okokból fakadt az, hogy egyre jobban elmérgesedett a viszony Brüsszellel, amely láthatóan nem sokra tartja az élni és élni hagyni politikáját. Míg Magyarország például a szankciók kapcsán kifejezte egyetértését, és figyelmeztetett a veszélyekre, elfogadta, hogy a többi tagállam ezt látja megoldásnak, és nem állt a döntéshozatal útjába, holott lehetősége lett volna rá. Hasonló gesztusokat a másik oldalon nem látni. Megindították ellenünk a 7. cikkely szerinti eljárást, befagyasztották a nekünk jog szerint járó támogatások kifizetését, mind a rendes pénzügyi alapokból, mind a helyreállítási alapból, és a megszabott feltételek teljesítése ellenére sem hajlandók megnyitni a pénzcsapokat. Az Erasmus-ösztöndíjak kapcsán hónapok óta csuklóztatják a kormányt, miközben a magyar családokat védő rezsicsökkentés eltörlését várják el. És akkor nem is beszéltünk még arról, hogy milyen aljas módszerekkel igyekeznek elvenni az uniós soros elnökséget hazánktól, kizárólag azért, mert nem értünk velük egyet némelyik kérdésben.

Bizonyos védelmet élveztünk a brüsszeli támadásoktól, amíg a republikánus Donald Trump volt az Egyesült Államok elnöke, aki a legfontosabb kérdésekben egyetértett a magyar állásponttal. Sajnos a 2020-as választási vereség után a Joe Biden nevével fémjelzett időszakban Washington is barátságtalan politikába kezdett, egyértelműen a már említett ideológiai okok miatt. Mi sem jelezhetné ezt jobban, mint hogy a velünk igencsak szívélyes Cornstein helyett kaptunk egy olyan nagykövetet, aki Tucker Carlson szerint is csak provokatőrként érkezett hozzánk, azzal a céllal, hogy háborúba préseljen minket. Az orosz beruházási bankhoz köthető kitiltások, a kettős adóztatási egyezmény felmondása, legutóbb pedig a vízumszankciók köthetők ehhez az irányvonalhoz.

Eközben odahaza minden eszközzel igyekeznek Donald Trumpot ellehetetleníteni: immáron negyedszer emeltek ellene vádat, összességében több száz év börtönnel fenyegetve a volt elnököt. Ennek ellenére Trump népszerűsége töretlen a republikánusok között: mintegy ötvenszázalékos támogatottságot élvez a saját pártján belül. Mialatt a politikai ellenfeleket vegzálják, az amerikai igazságszolgáltatás – amely jóval átpolitizáltabb, mint az európai – csigalassúsággal halad előre Hunter Biden ügyében. Persze érthető a különbségtétel: míg Trump gondolatbűnt követett el, addig az ifjabb Biden-csemete „csak” korrupciós ügyek fő érintettje, masszív kábítószer-élvező. Mikor elnöksége idején Trump igyekezett erre felhívni a figyelmet, ellene indult leváltási eljárás, Bidenék ügyét pedig azóta is elhallgatja a média. Mindezek alapján azért jó kérdés, hogy a tudatánál csak időnként lévő, súlyos korrupciós ügyekkel terhelt Joe Biden mennyire lehet ellenfele Trumpnak egy tiszta játszmában.

Az említett ügy jól mutatja, mi a fő kapocs a liberálisok között az Atlanti-óceán két partján: a politikai korrupció. Ami az Egyesült Államokban a Biden vagy éppen Clinton klán, az Európában az EP. Eva Kaili vagy éppen Ursula von der Leyen korrupciós ügyei jól mutatják, hogy ez a tényező az, ami igazán összeköti őket. Soros György annak idején jól ismerte fel azt, hogy a progresszív döntéshozókhoz a leggyorsabb út a pénztárcájukon keresztül vezet, és ezen tanulságra építette fel óriási birodalmát. Egy 2017-ben kiszivárgott dokumentum szerint övé volt a legnagyobb frakció az EP-n belül. Meglátjuk, az ifjú utód, Alex képes lesz-e túlszárnyalni az apját.

Ezen politikai korrupció legrosszabb folyománya azonban az, hogy a nyugati döntéshozók eladják saját polgáraik és országaik jövőjét. 2015 óta Brüsszel minden kihívásra elkésett és rossz választ adott, azonban minden válság remek alkalmat nyújtott arra, hogy a föderális Európa útját egyengessék. Ki emlékszik ma már a közös vakcinabeszerzés óriási kudarcára? De remek precedenst szolgáltatott a közös fegyverbeszerzésre az ukrán háborúba. És ki tudja, mi lesz a következő ezután.

Mi azonban bízhatunk abban, hogy az elkövetkező egy év valamilyen változást hoz. Jelentős átrendeződésre nem érdemes számítanunk: a legtöbb országban a valódi konzervatív erők egyelőre nem tudnak áttörni, vagy ez az alternatíva teljesen hiányzik is a palettáról. Így aztán csak óvatos optimizmussal várhatjuk az előttünk álló hónapok eredményeit. A legfontosabb, hogy kitartsunk az igazunk mellett, erősítsük sorainkat és szövetségeinket, hogy átvészelhessük ezt az évtizedet.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.

Korábban írtuk