Szent Istvánnal csak a baj van
Ízlelgessük egy kicsit a hírt: Szent István szobra nem kell a budapesti Szent István park lakóinak. Legalábbis ez a hivatalos történet. Amely szerint „civil egyesületek” (már ez is milyen szép) megkeresték Karácsony Gergely főpolgármester urat, hogy volna szíves új helyet találni a szobornak. Merthogy a park déli részén nem jó helyen van, és ha egyáltalán jó helyen lesz valahol, abba ők majd megint jól beleszólnak.
Merthogy a park déli részén nem jó helyen van, és ha egyáltalán jó helyen lesz valahol, abba ők majd megint jól beleszólnak.
Hogy Stephanus rex miért nem szemlélődhet a róla elnevezett park déli oldalán, csak látszólag fogas kérdés. Hát, azért – most tessék nagyon figyelni! –, mert zöldfelületen állna. Első szent királyunk megsértené a legeslegmodernebb liberális dogmát, a klímavédelmi harc feletti éberséget, a fűszálak, az odvas fák és tengernyi kutyagumi közéleti védelmét.
De mondok én egy másik lehetőséget. Ebben fel sem bukkan a zöldfelület, meg a déli oldal, viszont annál életszerűbb. Én attól tartok, magyarok és nem magyarok, hogy a hivatalos változat csak elterelés. Azt szeretném közölni az ország népével és a világ közvéleményével, hogy szerintem Szent Istvántól kirázza a hideg egyfelől a Szent István park lakóinak egy tekintélyes hányadát, másfelől az új főpolgármester urat, harmadrészt az esetet szakmai és zöldszempontok álcahálójába bújtató balliberális sajtót.
Ezzel a Szent Istvánnal csak a baj van.
Az még hagyján, hogy nagyjából ezer esztendővel földi halála után a róla elnevezett park déli oldalán, zöldfelületen óhajt álldogálni. De ott van az a roppant gyanús körülmény is, hogy ugye – nincs mit ezen mentegetni – ő az első keresztény királyunk. Na most én nem is óhajtanám nagyon mustrálgatni a Szent István park lakóit, hogy ők akkor tán hottentották-e vagy rántották, maradjunk annyiban, hogy Magyarország lakói. Ez az első fontos észrevételem: hogy tudniillik a Szent István park nem a Szent István parkért létezik önmagában, nem lebeg a vizek felett l’art pour l’art közterületként. És ha már Magyarország része Újlipótváros (ahol ez az egész csúfság megesett), valahogy olyasképpen, mint Tunyogmatolcs és Zalakomár, szépen álljanak be a sorba ők is. Majd akkor döntsenek arról, hogy hol álljon a szent király szobra, ha a közvilágításra valót összedobják maguknak, és ha a parkolóhelyeket saját kezűleg ássák ki. Tudom, vacak érzés erről elmerengeni a Pozsonyi úti kioszkokban, kávézókban és piáldákban, de mégiscsak ez az igazság.
A második fontos észrevételem, hogy Szent István nem halt ám meg, sőt. Szent Istvánnak úgynevezett szelleme van, ez pedig máig kiárad az ő népére, a történeti és a megcsonkított haza valamennyi lakójára (ugye, ezen a ponton mondanom is felesleges, hogy ebben a Szent István park mélyen tisztelt civil egyesületei, sőt a főpolgármester úr is benne foglaltatik, bár enyhén megremeg a klaviatúrán pihentetett kéz, amely ezt leírja). Nyilván nem hisszük és valljuk mindannyian, hogy Szent István népe vagyunk, elismerem. A baj csak az, hogy akik ezt nem vallják, meg is mondják kendőzetlenül, hogy mit ajánlanak Szent István helyett. Például fékeket és ellensúlyokat. Nyitott társadalmat. Toleranciát, antirasszizmust. Greta Thunberg egy szájszegletbe ragadt mosolyát gyógyszerezés előtt. Zöldfelületet, klímavédelmet és ligeti fához láncolt (vasággyal) húszkilós aktivistát.
Kell ez nekünk, emberek? Nekem ugyan nem.
Tessék megmondani, de most nagyon őszintén: mit szólna a mi szent királyunk, ha elmondanánk neki, miféle eszmékkel viaskodunk itt a XXI. század elején? Megfogalmaztam mondandómat, és kiballagtam a Szent István park déli részére, a zöldfelületre hangpróbát tartani. Gondoltam, a lágy újlipótvárosi szél majd elviszi a hangomat a másvilágra. Elpanaszoltam István úrnak, hogy ha ma két lovag szexel egymással, családnak nevezik őket. Elmondtam továbbá, hogy az ország védelme már nem fontos sokak számára, reálisan csak egy állatkínzások elleni petíció képes százezreket megmozdítani Magyarhonban. Beszéltem arról is, hogy Buda és Pest bizonyos részein úgy tartják, hogy a vendégek gyámolításának királyi intelmével Imre királyfinak be kellett volna fogadnia a maga idejében úgy százezer szaracént. És nagyot nyeltem, de mégis elmondtam a legfájóbbat: hogy akadt és akad itt olyan ember, aki tetemcafatnak nevezi a Szent Jobbot.
– Nem baj, fiam – susogta felém az őszi szél, és mintha más tónusban zengett volna a park –, jegyezd meg, hogy az én országom még mindig lesz, amikor ezek már nem lesznek.
Maradjunk ennyiben, szent királyom.
