1961. április 16. és 18. között zajlott le az az igencsak dilettáns módon kivitelezett katonai akció, amely a Disznó-öbölbeli invázió néven vonult be a történelembe, és az lett volna a célja, hogy megdöntse Fidel Castro rendszerét, aki két évvel korábban került hatalomra a karibi szigetországban, miután hosszú és véres polgárháború során legyőzte a korrupt és Amerika-barát Fulgencio Batista hadseregét.

A CIA aktív támogatásával ezer kubai emigráns szállt partra, hogy fellázítsa a lakosságot, a várt tömegtámogatás helyett azonban a castróista erők megsemmisítették vagy foglyul ejtették a támadókat. Lyman L. Lemnitzer tábornok számára ez a fiaskó nem jelentett meglepetést. Szerinte a vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve, és ezért a maga részéről kezdettől fogva ellenezte is azt, egy igazi háborút javasolva helyette, a Pentagon irányításával, vagyis Kuba invázióját az amerikai haderő bevetésével. 1961. január 19-én, egy nappal John F. Kennedy hivatalba lépése előtt azt ajánlotta, hogy intézzenek színlelt támadást a guantánamói amerikai flottatámaszpont ellen, azután pedig vádolják meg Castrót azzal, hogy ő állt az agresszió mögött. A provokációra, amely meggyőzte volna Amerikát egy újabb karibi háború szükségességéről, akkor nem került sor, nem sokkal később azonban jött a Disznó-öböl. Kennedy, akit dühített, hogy hagyta magát belekeverni a kalandba, ezután elveszi a kubai ügy kezelését a CIA-től és a Pentagonra bízza azt, vagyis éppen Lemnitzer tábornokra, aki egy elképesztő tervet fog kiagyalni, az úgynevezett Northwood-műveletet. Arra azonban egészen a kilencvenes évek végéig kellett várni, hogy mindez kiderüljön, azoknak a mindaddig titkos archív anyagoknak a feloldását követően, amelyeket a Kennedy-gyilkosság ügyében Bill Clinton által felállított vizsgálóbizottság rendelkezésére bocsátottak. A Northwood-műveletre vonatkozó dokumentumokat először Jon Elliston publikálta Ausztráliában (Psy War on Cuba, The Declassified History of US Anti-Castro Propaganda, Ocean Press, 1999), majd James Bamford, az ABC News egyik munkatársa az Egyesült Államokban (Body of Secrets, Anatomy of the Ultra-Secret National Security Agency from the Cold War to the Dawn of a New Century, Double-day, 2001). Ezeknek a dátumoknak megvan a maguk jelentősége, mert azt bizonyítják, hogy a dokumentumok már 2001. szeptember 19. előtt nyilvánosságra kerültek. A Northwood kódnevet viselő terv, amely megkapta Lemnitzer tábornoknak, az amerikai fegyveres erők vezérkari főnökének (Chairman of the Joint Chiefs of Staff) a kézírásos beleegyezését, egész egyszerűen ártatlan amerikai állampolgárok meggyilkolását, kubai menekülteket szállító hajók elsüllyesztését, amerikai nagyvárosok (Washington, Miami stb.) elleni terrorakciók végrehajtását, sőt mi több, utasszállító repülőgép (színlelt) lelövését irányozta volna elő. Gondosan kiválasztott „gyanúsítottakat” olyan bűncselekményekkel vádoltak volna meg, amelyeket azok nem követtek el, és „bizonyítékokat” gyártottak volna arra nézve, hogy Fidel Castro kormánya áll ezek mögött. Ily módon Lemnitzer tábornok és cinkosai igazolhatták volna a háborút az amerikai közvélemény szemében. A Kennedy elnök elé 1962 márciusában beterjesztett deliráns terv nem egyedül Lemnitzer tábornok agyszüleménye volt. Elnöki mandátumának végén Eisenhower tábornok egy látványos siker birtokában szeretett volna távozni a hatalomból, ezért mindenáron el akarta érni Kuba lerohanását, éspedig utódjának a beiktatása előtt. 1961. január 3-án kijelentette tehát Lemnitzer tábornoknak és munkatársainak, hogy még a hatalomátadási ceremónia előtt fel fog lépni Castro ellen, feltéve, hogy a kubaiak megfelelő ürügyet szolgáltatnak neki ehhez. Mivel az idő sürgetett, támadt egy mentő ötlete. Ha Castro nem ad okot a támadásra, talán maga az Egyesült Államok is megteremtheti a casus bellit. Olyasféle provokációra gondolt, mint egy bombázás, földi támadás vagy szabotázs, amelyet titokban az Egyesült Államok követne el – az Egyesült Államok ellen. Ideje azonban már nem maradt a kivitelezésre, aminek elsősorban is John Glenn örülhetett, az első űrhajós, aki megkerülte a Földet és akinek az űrhajóját 1962. február 20-án lőtték fel a Cap Canaveral támaszpontról. Ennek az utazásnak elvileg a legsajátosabb amerikai erényeket: a szabadságot, igazságot és demokráciát kellett volna jelképeznie az egész világ számára. Lemnitzer és munkatársai azonban egészen másként gondolták, amikor felvetették Lansdale tábornoknak, a Pentagon különleges műveletek szolgálata helyettes vezetőjének, hogy abban az esetben, ha az űrhajó felrobbanna és Glenn az életét vesztené, „ez cáfolhatatlan módon bizonyítaná a kommunisták és Kuba bűnösségét a katasztrófában”. John Glenn azonban végül is incidens nélkül léphetett be a történelembe, arra késztetve Lemnitzert és vezérkari tiszttársait, hogy újabb machinációkon törjék a fejüket. Hat nappal később, február 26-án, fontos megbeszélésre került sor a Fehér Házban. Mivel Lansdale tábornok különböző manipulációs tervezeteit veszélyesnek és értelmetlennek ítélte, Robert Kennedy, az elnök fivére azt követelte tőle, hogy függesszen fel minden Castro-ellenes tevékenységet, és ezzel együtt Lemnitzer tábornok inváziós elképzeléseinek is befellegzett. Annál is inkább, mert a kubai vezető a jelek szerint nem akarta megtámadni Amerikát, és így nem volt hajlandó tálcán szolgáltatni ürügyet valamiféle „megelőző” csapáshoz. Ezután Lemnitzer és a többi katonai vezető számára már csak egyetlen megoldás maradt, hogy mégis megkapják a háborújukat: annyira felfokozni az amerikai és a nemzetközi közvélemény gyűlöletét Kuba ellen, hogy ne csak elfogadják, hanem egyenesen követeljék is egy büntetőakció megindítását. Mint az amerikai hadsereg vezérkarának egyik időközben felszabadított dokumentumában olvasható, „a világ közvéleményét és az Egyesült Nemzetek Szervezetét is kedvezően befolyásolná, ha a nemzetközi színtéren agresszívként és felelőtlenként mutatnánk be a kubai kormányt, amely veszélyes és kiszámíthatatlan fenyegetést jelent az [amerikai] félgömb számára”. És mivel a valóságban nem az, el kell hitetni, hogy mégis az. Lemnitzer tábornok tehát 1962 márciusában egy memorandum formájában Robert McNamara hadügyminiszter elé terjesztette a Northwood-művelet tervezetét, amelynek az lett volna a célja, hogy „igazoljon egy amerikai katonai beavatkozást Kubában”. Számos akciót képzeltek el benne, például „sorozatos incidenseket a guantánamói amerikai flottatámaszponton és környékén”. Ehhez az Egyesült Államok zsoldjában álló és a castróista erők egyenruhájába öltöztetett kubai ügynököket szereltek volna fel, hogy „zavargásokat robbantsanak ki a bázis főbejáratánál. Másokat ugyanide beszivárgott szabotőrökként mutatnánk be, akik robbantgatnának, gyújtogatnának, repülőgépeket rongálnának meg és aknavetőkkel lőnék a bázis berendezéseit”. Egy másik elképzelés az 1898. február 15-i „eset” mintájára épült, amikor egy titokzatos robbanás következtében elsüllyedt a havannai kikötőben horgonyzó Maine nevű amerikai cirkáló, a fedélzetén 266 tengerésszel. Noha a detonáció kiváltó okát máig sem sikerült tisztázni, következménye a spanyol-amerikai háború lett, amelynek egyik tétje a Kuba fölötti szuverenitás birtoklása volt. A katasztrófa hírére több mint egymillió amerikai jelentkezett önkéntesnek a konfliktusban való részvételre. Lemnitzer és stábja hasonló sablonban gondolkodott: „Felrobbanthatnánk a Guantánamóban állomásozó egyik amerikai hajót és Kubát vádolhatnánk meg vele. […] Az áldozatok névsorának közzététele ellenállhatatlan felháborodási mozgalmat váltana ki.” Elvetemültségüknek, úgy tűnik, semmi sem szabott határt. „A kubai kommunistáknak tulajdonított terrorista műveleteket hajthatnánk végre Miami, más floridai városok, sőt Washington ellen” – olvasható a dokumentumban. „Ez a terrorizmus a kubai menekültek közé beépített ügynökökre hárulna. […] Útban Florida felé elsüllyeszthetnénk egy kubai menekülteket szállító hajót is (vagy színlelhetnénk az elpusztítását) […], színlelhetnénk az Egyesült Államokban letelepedett kubai menekülteket célzó támadásokat és médiatálalást adhatnánk nekik.” A legfurfangosabb tervek egyike szerint „olyan incidenst kellene kiprovokálni, amely egyértelműen bizonyítaná, hogy egy kubai repülőgép megtámadott és lelőtt egy charter-típusú polgári gépet az Egyesült Államokból Jamaica, Guatemala, Panama vagy Venezuela felé haladtában: a végleges útvonal úgy lenne kiválasztva, hogy átszelje Kubát. Az utasok külföldi vakációra induló gimnáziumi diákok lehetnének, vagy bármilyen más csoport, amelyet érdekelhet egy charter-járat”. Az már tényleg kizárt, hogy a Fehér Ház ezután sem engedélyezné a katonáknak Kuba lerohanását… A montázs kivitelezése ugyan meglehetősen munkaigényes, de ha sikerül, micsoda hőstett! Az elgini légitámaszpont egyik repülőgépét átfestenék és az egyik CIA-fedőcéghez tartozó civil gép számát kapná meg. A megfelelő pillanatban végrehajtanák a gépek cseréjét, a „másolat” hamis személyazonossággal ellátott, de előírásos módon regisztrált utasokat szállítana. Az eredeti repülőgépet átalakítanák pilóta nélküli repülővé és a két gép felszállását szinkronba hoznák, hogy Dél-Floridában találkozhassanak egymással. Innentől kezdve az utasokat szállító gép a tengerszintre ereszkedne, hogy aztán diszkréten leszállhasson az elgini támaszpont egyik félreeső kifutópályáján, ahol is a személyzet felszívódna, a gép pedig viszszatérne kiindulási pontjára. Ezalatt a pilóta nélküli gép folytatná útját az úti tervnek megfelelően. Amikor átrepülne Kuba fölött, kibocsátana egy segélyhívást, arra hivatkozva, hogy megtámadta egy kubai vadászgép. Az üzenetet a repülőgép távirányítással történő felrobbantása szakítaná meg. Ily módon a környékbeli radarállomások az egész világ előtt bizonyíthatnák a gép „tragédiáját”… A terv legutolsó változata szerint „bizonyítani kellene, hogy egy kubai MiG ok nélkül megtámadta és lelőtte az amerikai légierő egyik repülőgépét a nemzetközi légtérben”. Végül azonban Kennedy tudatta Lemnitzerrel, hogy gyakorlatilag semmi esély sincs rá, hogy az Egyesült Államok nyílt katonai erőt alkalmazzon Kuba ellen. A tervet tehát elvetették. De az sincs kizárva, hogy csak elnapolták. A 2001. szeptember 11-én történtek mindenesetre kísértetiesen emlékeztetnek a négy évtizeddel korábban Lemnitzer és cinkosai által készített provokációs forgatókönyv egyes elemeire. Az alapkoncepció tekintetében különösképpen. Visszatekintve az Egyesült Államok történelmére, még a különösképpen naiv és jóhiszemű megfigyelő számára is szembeötlőnek kell lennie, hogy az „isteni gondviselés” mindenkor igencsak sajátságos „véletlenekkel” segítette az ország vezető köreit, amikor az éppen aktuális háborús vállalkozásukhoz akarták megszerezni a közvélemény támogatását. Ilyen „katalizátor-katasztrófa” volt a Maine cirkáló „titokzatos” felrobbanása, a Pearl Harbor elleni „meglepetésszerű” japán támadás, a Tonkini-öbölbeli „váratlan” tengeri incidens és legutóbb szeptember 11. is. A puritán-kálvinista gyökerű, kezdettől fogva eszkatológikus várakozással és apokaliptikus látomásokkal kondicionált, szinte már genetikailag hiszékeny amerikai mentalitás különösképpen alkalmas táptalaj a paranoid tömegpszichózisok és fantáziadús összeesküvés-elméletek számára. Amerikának mindig is szüksége volt egy ügyeletes ellenségre, akitől mazochista módon retteghetett, és akivel szemben újra és újra megerősíthette veszélyeztetettnek (vagy legalábbis törékenynek) vélt kollektív identitástudatát. 1855-ben például könyvek, újságcikkek és nyilvános felszólalások százai leplezték le az amerikai értékeket fenyegető katolicizmus rémképét. Az egyik texasi újság cikke jól példázza az akkori légkört: „Köztudott, hogy az európai uralkodók és a római pápa összeesküvést szőnek elpusztításunkra, kipusztítással fenyegetik polgári, vallási és politikai intézményeinket. Jó okkal gondoljuk, hogy a korrupció menedékre talált parlamentünkben, és hogy végrehajtó hatalmunkat megfertőzte a katolikus méreg. A pápa legutóbb titkos misszióra küldte az országunkba akkreditált nagykövetét, ennek következménye az a páratlan merészség, amelyet jelenleg a katolikus egyház tanúsít nálunk.” A katolikus összeesküvés főpropagandistája egyébként Samuel Morse, a híres írásmód feltalálója volt, aki Idegen összeesküvések az Egyesült Államok ellen című könyvében felfedte az osztrák-magyar (!) kormány fantasztikus üzelmeit, amelyeket magától értetődően a pápaság zsoldosai, vagyis a jezsuiták támogattak. A „római varjak” ördögi összeesküvése szerinte azt a célt szolgálta, hogy egy Habsburgot koronázzanak az USA császárává. A katolicizmustól való atavisztikus félelem hosszú időn át átitatta a „római Babilon” esküdt ellenségének számító jenki mentalitást és még ma sem múlt el teljesen. Voltak, akik az 1890-es évek gazdasági visszaesését is egy nemzetközi katolikus összesküvés számlájára írták. Az Egyesült Államokban ekkoriban hágott igazán tetőfokára a pápaellenes propaganda, olyanynyira, hogy hamis enciklikákat köröztettek országszerte, amelyekben XIII. Leó egy 1893-ra időzített titkos akcióra hívja fel az amerikai katolikusokat „minden eretnek kiirtása végett”. Mindezeket az epizódokat Richard Hofstadter történész, egyetemi tanár említi Az értelmiség-elleneség az amerikai életben (1963) és A paranoid stílus az amerikai politikában (1965) című műveiben, amelyekben a szerző egy korlátoltan provinciális lelki világú, ugyanakkor viszont a világ maradéka iránti felsőbbrendűségi érzéssel telített országot ír le, amely mindig is készpénznek veszi az „egyetemes és jótékony hatású” küldetése ellen sötétben forralt összeesküvéseket. Szerinte az amerikaiak egyszerűen azért szenvednek krónikus üldözési mániában, mert amerikaiak, vagyis mert „az evangelista hit és a populista demokrácia” formálta (és egyben deformálta is) lényüket. Nagyrészt a zsigerileg hierarchia-ellenes, minden államhatalommal szemben gyanakvó protestáns szekták befolyása fedezhető fel az önelégült értelmiségellenességben is. Ahogyan a Bibliát önmaga által magyarázzák, a puritánok az őket kormányzók sötét szándékait is csupán a saját felfogóképességük és rögeszméik „fényében” fejtik meg, márpedig politikailag ez a módszer az interpretációs megcsúszás fokozott valószínűségét hordozza magában. A homo americanus eme sajátságos szocio-kulturális és pszichikai defektusát leginkább talán „X-akták szindrómának” lehetne nevezni. Elvégre az igazság odaát van… Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.