Színpompa

Micsoda színpompás őszünk volt megint! A zöldtől a sárgán át a tűzvörösig pompáztak a fák, ahány, annyiféle árnyalattal. Megunhatatlan a természetnek ez a minden évben megismétlődő varázslata, amikor ezerszínűvé válnak a levelek. Mindnyájan tudjuk, hogy mindez merő biokémia, a növényekben keringő nedvek vegyületeinek hatása, amelyeknek összetétele megváltozik, hogy a fák levethessék idei lombozatukat, helyet hagyva a jövő tavaszon kifejlődő újnak. Mégis mindig magával ragadó ez a varázslat, és megköszönhetjük a sorsnak, hogy olyan országot adott nekünk, amelyben minden évben átélhetjük a természetnek ezt a lenyűgöző színeváltozását.

Mostanában azonban kevésbé jut figyelem a természetnek erre a grandiózus színielőadására. Emberi világunk zűrzavarai követelnek minden eddiginél több odafigyelést. Mintha Vörösmarty verse, A vén cigány nyerne új értelmet: „Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban.” Ostobaság vagy a világtól elforduló önkéntes vakság volna tagadni, hogy civilizációnk fordulópontra jutott, és ezekben az évtizedekben dől el, hogy merre fordul a történelmünk. Mindez mindannyiunkra, külön-külön minden egyes emberre felelősséget ró. Fontos döntések sorát kell meghoznunk, mások fontos döntéseit értelmeznünk, és ehhez muszáj tájékozottságot szereznünk a politika történéseiben, muszáj odafigyelnünk közös ügyeinkre, mi több, állást is foglalnunk azokban.

Kinek van ilyenkor ideje az őszi erdő csodálatára? Pedig kell, hogy legyen rá idő és figyelem, mert az igazán fontos dolgok körébe tartozik. Mint körülöttünk a szeretteink jól ismert tevés-vevése, a mindennapi munkánk, a macska doromboló odasimulása, a gyerek leckéjének ellenőrzése, egy finom vacsora, fölöttünk a csillagokkal teli égbolt, amit hosszan elnézni időnként olyan jólesik. Igazán ez az életünk lényege. Színpompás őszünk volt megint, bizonyságául egy másik nagy vers, Kosztolányi Hajnali részegsége igazságának: „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.”