Kettészakadt az ország, két Magyarország van, árkok szabdalják az országot – gyakori megállapítások ezek manapság. És feltétlenül pontosak. Csakhogy nem új keletűek. A szembenállás, a két Magyarország több mint ezer esztendeje kíséri történelmünket. Ha így nézzük, csoda, hogy még vagyunk. Ám az árkok betemetésére mindmáig csak tétova kísérletek történtek, s azok sem jártak sikerrel, illetve csak időleges eredményekről lehet beszélni. A frontvonalak ugyanis átjárhatatlanok, a jelenlegi közjogi berendezkedés pedig eleve magában hordozza az ember alatti létet, a szétdaraboltságot, a magatehetetlenséget. Szívország és Gyomorország ádáz küzdelmének nem látni a végét.

„Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa”, vázolta fel a történelmünkön végighúzódó kettősséget József Attila. És folytathatnánk a sort: Koppány és István, a Hunyadiak és a Cilleiek, Ferdinánd és Szapolyai, kurucok és labancok, Széchenyi és Kossuth, Tisza és Károlyi, az utolsó töltényig hazájukat védők és a muszkavezetők, az ötvenhatosok és az ötvenhetesek, akik százezerszám tapsoltak a szabadságharcunk leverését követő első május elsején a kacsingatós gyilkosnak. Szétdaraboltattunk, s nemcsak a szó legszorosabb értelmében Trianonban, hanem lelki és szellemi értelemben is. A magyarok fele mára megszűnt magyarnak lenni, közönséges gyomoringerek vezérlik őket, beolvadtak a „termelj és fogyassz” körforgásába, amely végső soron nem egyéb, mint anyagcsere. Ez az a tömeg, amely lakosságról beszél, amelynek semmit nem mond a magyarság, a történelmi hivatás, a hosszú távú nemzeti cél. Ezt a tömeget nem érdekli a jövő, csak a ma és a holnap, az, hogy hány cubák fekszik a műanyag tányéron, s hány üveg sörtől lehet elégedetten beleböfögni a világba. E tömeg nem egyéb egy hatalmas kiterjedésű, ide-oda hömpölygő masszánál. Mintha csak egy latrinába pillantanánk. És ha valaki segítő szándékkal a kezét nyújtja e masszának, alantról csak durva káromkodás hallatszik, s köszönet helyett a segítő kéz tulajdonosát is igyekeznek a förtelmes mélybe rántani.

E massza valamiféle szocializmust akar, mert akkor munka nélkül is eltartja az állam. Vagyis törvényesen élősködhet. E massza szerint az államnak az a dolga, hogy egyfelől ne szóljon bele semmibe, másfelől mindent intézzen el helyette. E massza a mennyiség, a színvonaltalanság képviselője. Egyedei nem írnak, nem olvasnak és főleg nem gondolkodnak el saját életük alapvető kérdésein. Persze a latrina mélyén hömpölygő massza már nem kérdez. E massza nemhogy mer, de egyenesen akar kicsi lenni, mert másra nem képes. „Vagyok, mivé terveznek: munkaerő-portéka, perverzebbnél perverzebb programoknak játéka” – énekelte 1987-ben a honi punkmozgalom egyik meghatározó együttese, a nemes egyszerűséggel csak Qss névre hallgató formáció, s a szöveg nagyon is ráillik e masszára.

E masszából élnek a bulvárlapok és a gagyitévék, gagyirádiók. Nekik szólnak az olyasféle reklámok, hogy „táncolj a mobiloddal!”, nekik szólnak azok a „hírek”, hogy különböző „sztárok” (akiknek még a lelőhelyét is kínos tudni jobb körökben) kivel, mikor, hol, hogyan és mit csináltak. Ez Kádár népe, Győzike népe, az „Anyám, Katus” népe. A „zabálj és fizess!” népe. Rájuk épít a „beach house”, a plázsnak nevezett Duna-parti műpálmafás giccs. Ez az a massza, amelynek a nemzeti ünnep csak egy újabb munkaszüneti nap, egy újabb alkalom a detoxikálóba kerülésre. És ők azok, akik gyűlölködő üzeneteket küldenek a „Magyar” ATV újságíróklubjának adása idején, jelezve, hogy beépült tudatukba a méreg, amit Dési János, Mészáros Tamás, „Bolgár” György, Avar János és a hasonszőrű politikai rágcsálók terjesztenek. E rétegnek, Gyomorországnak muzsikál a szocialista-liberális nagyzenekar, nekik szól az az elviselhetetlenül giccses és hamis operett, amelyben Gyurcsányok (tényleg, hány napja is nem tudjuk, ki az a Gyurcsányi, aki segít a brókerbotrány érintettjeinek?), Lendvaik, Hiller Boborjánok, Gusztos Péterek, Ungár Klárák, Kende Péterek, Nyakó Istvánok, Újhegyi Istvánok és hasonló színvonaltalan, ócska csepűrágók hánynak bukfencet, cigánykereket a háttérben halkan dübörgő keleties beütésű, monoton ritmusra. Ők azok ugyanis, akik Gyomorországot Gyomorországgá züllesztették. Megfélemlítéssel, ígérgetéssel, a kiszolgáltatottság és a reménytelenség érzésének elterjesztésével és erősítésével. Apránként, szívósan csúsznak-másznak előre, mindennapi kis győzelmeket aratva, földharcra kényszerítve és ezzel némileg magukhoz hasonítva azokat, akik megkísérelnek fellépni ellenük. Zsinatolnak a zsizsikek, ezek a leginkább valamilyen genetikai mutáció miatt óriásira nőtt rovarokra emlékeztető csepűrágók, sebeket tépnek fel, sót szórnak bele, és újabb sebeket ütnek, hogy a méreg mielőbb elérje a szívet. A nemzet szívét. Mert bár itt is, ott is üszkösödik a test, a szív még ép. Erre vadásznak a zsizsegő rovarok.

A szív ugyanis a másik Magyarországé, Szívországé. Azé az országé, amelynek polgárai nem masszát alkotnak, hanem felelős polgárok közösségét. Ez a közösség tudja, hogy az élet a gyomorhorizonton túl terjed, sőt ott kezdődik igazán. Ez a másik Magyarország nem lakosságról beszél, hanem nemzetről. Számára az emberek EMBEREK, nem csupán statisztikai adatok. E másik Magyarország a latrinából zúduló jelentől függetlenül az örök Magyarország. Amelynek a makro- és mikrogazdasági mutatóknál, az adószázalékoknál és a tarhonya zsíros szaftjánál fontosabbak az efféle fogalmak: becsület, igazság, haza, nemzet, család, történelmi hivatás. Ennek a Magyarországnak a Kárpát-medence nem vadászterület vagy véletlenszerű élőhely, hanem szülőföld és haza, ahol nem enned, innod, hanem élned, halnod kell. Ez a másik Magyarország, Szívország mer, sőt akar nagy lenni. Mer tervezni, és tudja, hogy nem ő a világ közepe, a silányságában túlméretezett ego, hanem az örök magyar történelmi hivatás jelenkori hordozója és letéteményese. Ez a másik Magyarország tudja, hogy Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Délvidéken, Drávaszögben, Muravidéken, Őrvidéken is magyarok élnek, akik elszakíthatatlanul hozzánk tartoznak. Szívország tudja, hogy felemelkedni csak együtt lehet. „Emeljük fel szívünket!” – szól a liturgia szövege, és ez a másik Magyarország, a „haza a magasban” ekként is cselekszik. „Mert a haza nem eladó, ezüstpénzre sem váltható!” – énekli a kárpátaljai Credo együttes Horváth Sándor versét.

Szívország és Gyomorország elkeseredett polgárháborúja vagy ezer éve tart, és ki tudja, még meddig. Az árkok betömhetetlenek, a kiegyezés lehetetlen. A drágakő nem egyezkedhet a bélsárral, az élet nem köthet alkut a halállal. A képzeletbeli függőleges tengelyen mozgó tudatos ember, aki szerves nemzeti közössége hasznos tagja, nem idomulhat a vízszintes tengelyen mozgó masszához. Ezért alapvetően téves politika az, amely ennek a masszának udvarol, s a szívre vadászó ellenségnek tesz gesztusokat. Gyomorországnak csak úgy lehet udvarolni, ha Gyomorország gesztusait alkalmazzák. E gesztusok viszont elviselhetetlenek Szívország számára. Ezt világosan megfogalmazta az utolsó nagy reakciósnak is nevezett meghatározó konzervatív gondolkodó, báró Julius Evola:

„Valójában a többséget, amely mentes bármiféle megszorítástól és minőségi kikötéstől, csak az alacsonyabb társadalmi rétegek alkothatják; és ahhoz, hogy valaki megkaparintsa e rétegeket és szavazataik révén hatalomra kerüljön, mindig azt az egyetlen nyelvet kell beszélnie, amelyet ezek megértenek. Azt kell előtérbe helyeznie, ami leginkább érdekli őket, vagyis a legdurvább, leganyagibb és legilluzórikusabb érdekeket. Mindig ígérnie kell, és sohasem szabad követelményeket állítania. Ezért minden demokrácia elvileg az immoralitás iskolája: támadás az igazi politikai osztály méltósága és belső tartása ellen.”

A masszával történő kiegyezés tehát szükségszerűen hasonulást, asszimilációt jelent, ami Szívország végét jelenti. Tévúton jár, aki ilyesféle „megoldásokon” töri a fejét. Persze, a közvetlen pártpolitikai csatározásokban időnként elkerülhetetlen pragmatikus megfontolásokból lemenni kutyába. De hosszú távon ez a taktika visszájára fordulhat. A jelenlegi helyzetben egyetlen út tűnik járhatónak. A latrinákat, a kanálisokat légmentesen le kell zárni, a veszélyes hulladéknak pedig betonszarkofágban a helye. Ez a politikai cselekvés szintjén azt jelenti, hogy a masszának nem udvarolni kell, hanem parancsolni. Nem az amorf masszát, hanem Szívországot kell totálisan mozgósítani, a neki megfelelő gesztusokkal. Egyedül Szívország képes fertőtleníteni a megmérgezett, üszkösödő, a céltalanság és a kilátástalanság béklyójában vergődő Magyarországot. És akkor megtörténhet a csoda, s a massza visszaváltozhat azzá, ami eredetileg volt: a nemzet szerves részévé. Szívország ismeri önnön felelősségét, tudja, hogy a magyar történelmi hivatást, a Kárpát-medence egységbe rántását csakis az öncélú, szociálisan méltányos, szerves magyar nemzeti állam tudja betölteni. Az öncélú magyar nemzeti állam pedig csakis Gyomorország mint politikai tényező kirekesztésével, politikai karanténba zárásával és a halálszagú operettet előadó csepűrágók végső kiiktatásával valósítható meg. A kommunistákat minden rendű és rangú sleppjükkel együtt agyagba kell döngölni. A 2006-os országgyűlési választások tétje az, hogy Szívország számára megmarad-e a remény egy valódi életpárti fordulatra, vagy Gyomorország kihömpölyög a latrinából, bemocskolva és megfojtva mindent, ami szép, jó, igaz, nemes. A tét az, hogy meg tudjuk-e tenni a kezdő lépéseket a magyar paradigmaváltás felé. Szívországnak tudnia kell, hogy a háború immár totális. Életről és halálról van szó.

Nyílt levél Mécs Imrének

Különös Mécs-jelenségre szeretnék rávilágítani, s egyben elhatárolódni tőle. Lehet, hogy nem pontosan idézlek, de a lényeg benne van. A Hír TV egyik műsorában Erdős Miklóssal beszélgetve a következőt mondtad pálfordulásodról. „Kivégzett társaink az én számmal üzennek.” S te ezt tolmácsolod.

Én is ott voltam, emlékszem az utolsó búcsúszókra. Sokan, sokféle üzenetet hagytak, de egyetlen halálba menő társunk sem kérte, hogy utolsó üzenetüket pufajka alá lapulva adjuk át az utókornak. Te pedig ezt teszed, Mécs Imre! Horn Gyula pufajkája alá kucorogva mersz hivatkozni az általuk kivégzett mártírok üzenetére. Erre mondják az indiánok: kétnyelvű fehér ember. Az is figyelemre méltó, hogy amikor a riporter megemlítette az ’56-os társak elhatárolódását tetteidről, erre felháborító módon reagáltál. A következőt válaszoltad mindkét nyelveddel: „Azok az ’56-osok határolódtak el tőlem, akik pártok szócsöveivé szegődtek”.

Ez a kijelentésed felülmúlja minden eddigi arcátlanságodat. Úgy tudom, 16 évig te voltál „szócsöve” egy nemzetrontó pártocskának, amely csekély létszámát többszörösen felülmúlva rombolja a nemzeti értékeket. Éppen azokat az értékeket, amelyekért 1956-ban annyi fiatal vére omlott ki. Te ezt pusztítottad már az SZDSZ-ben, s folytatod teljes morális lecsúszással abban a pártban, amelyik elárulta és vérbe fojtotta ’56 szabadságharcát.

Egyszer azt mondtam: „kétféle ’56-os van, aki érte él, és aki belőle”. Az utóbbi kategóriába soroltak között élve mindent elkövetsz, hog megtarthasd eddigi jólétedet.

Imre! Te, aki a rendszerváltás óta folyamatosan tapostál hőseink sírján, keresve a magad hitelességét, nálunk jobban tudod, hogy egyikük sem igazolta – csontkezét a sírból kinyújtva – tulajdonodként az annyira áhított erkölcsi kincset. „Küldetésedet” pedig nem Istentől kaptad, mert az teljesen pártfüggő.

Gyűlölet nélkül, de irántad érzett szánalommal zárom üzenetemet.

1956 szócsöve, Wittner Mária volt halálraítélt és barátai, Tittmann József volt halálraítélt, Vanek Béla, dr. Laczay András egykori gimnáziumi osztálytársad és rabtársad, dr. Dubay Miklós, Mihala Ferenc, Czakó József, Márton András