Meg ne sértsek senkit, ezért többes számban fogalmazok. Hatvankét esztendő után még mindig nem fogtuk föl 1956. október 23. történelmi jelentőségét. E szomorú tény abban nyilatkozik meg látványosan, hogy nincs hozzá méltó emlékmű, szobor, amely kifejezné a páratlan esemény lényegét, súlyát. Különösen ordítóvá vált ez a hiány, hogy a Hősök tere környékét, az úgynevezett Felvonulási teret és a Városligetet átrendezik. Részben a már rekonstruált Szépművészeti Múzeum, részben a megismert tervek alapján föltételezhetjük, hogy az évszázad páratlan területrendezése van folyamatban. Nem vitatom a természetvédő zöldek aggodalmainak a jogosságát, mert azzal segíthetnek és meggondolásra serkenthetnek. Biztosan az akadékoskodásoknak is hasznuk lehet, ha a kivitelező elég okos, hajlékony és rugalmas. De némi képzelőerővel, a közzétett tervek megismerésével és az elkészült részletekkel együtt, joggal merül föl az emberben, vagyis bennünk a kétely: mit keres ebben a páratlan, grandiózus, európai méretű és nagyvonalú kulturális együttesben az 1956 emlékére állított rozsdás vaskefe? Borzasztó elképzelni, hogy ez a szörnyedelem az első traktusa a páratlan szépséget ígérő térségnek.

Fotó: shutterstock.com

Mi is történt ama dicső napon Budapesten? Az egyetemisták tüntettek a lengyelek mellett. Az ezeréves lengyel–magyar barátság szellemében. A műegyetemiek a Duna budai oldalán, a bölcsészek, a jogászok a Petőfi-szobortól, a körúton vonultak a Bem-szoborhoz, s egyesülve meneteltek vissza a Parlament előtti térre, vagyis szobortól szoborig. Tehát a szobroknak mint történelmi mementóknak, ha tetszik, ha nem, kulcs­szerepük volt a huszadik századi magyar történelem nemzetközi jelentőségű eseményében. Az említett szobrok a küzdelem a szabadságért jelképei, sőt a szabadság szimbólumai. De a lengyel–magyar barátságot is kifejezik, ami önmagában páratlan, hiszen nincs még két nép, amelyik ennyire becsülné egymást. Sőt! 1939-ben Aba-Novák Vilmos abban az évben festette meg a magyar–lengyel barátságot megjelenítő 12 méteres pannóját, amikor a nácik lerohanták a szovjetekkel összefogva Lengyelországot. A történelem mély bugyraiba belelátni kivételes kegyelem, ki nem mondani galádság. De ezt a galádságot már nem vállalom mások helyett.

Ama dicső napon azonban a Kossuth téri tömegtüntetés mellett még egy szobor kapott főszerepet, amit az utca népe osztott ki rá.

A Hősök tere közelében álló hatalmas Sztálin-szobornak estek, és fizikailag elvégezték azt, amit a Parlament előtt a tüntetők megfogalmaztak. Az egyébként művészileg kiváló szobor azonban ellenállt a megsemmisítésnek. Gépi erővel sem tudták ledönteni. Mivel az akkori uralkodó osztály tagjai, a munkások is részt vettek a népfölkelésben (Mindszenty József hercegprímás definíciója), értettek hozzá, és eszükbe is jutott, mit lehet csinálni ezzel a vasgólemmel. Levágták csizmái fölött a szobortestet a lábairól.

Egy történelmi emlékmű nem pusztán művészi alkotás: ki kell fejeznie azt, amiért fölállították. A vaskefe pedig nem fejez ki semmit.

A két csizma a posztamensen maradt. Nincs az a szobrásza a világnak, aki ilyen beszélő emléket állíthatna 1956-nak. Az Orbán-kormány érdeme, hogy merészen mer rekonstruálni. Tessék visszaállítani tehát a ronda és ostoba, 1956-ról semmit mondó vaskefe helyett ezt a nép szoborta remekművet, a csizmákat október 23. méltó emlékezetére!