Szoborügy
Van ez a szoborügy, ami mostanában felkavarta a kedélyeket. Madarassy István Hunyadi-szobráról beszélek, amit a jelenleg Nándorfehérvár részét képező Zimonyban állított fel a magyar és szerb vezetés.
Végre!
Örömben az üröm, hogy sokan húzzák a szájukat. Nem ilyet álmodtak. „Csúnya”, „karikatúra”,„nem dicső” – mondják többen is.
Nos, kétségtelen. A hős kormányzó fizimiskájában van némi manószerű. Ezt el kell ismerni. Mentségül felhoznám, hogy egyrészt Madarassy összes szobrának ilyen a hangulata, másrészt ha felütjük a krónikát, az ott látható metszeten tényleg így néz ki nagyjából.
Igazság szerint nekem tetszik. De nem én vagyok itt a lényeg. Ellenben elmondom, mit gondolok erről az egészről.
Szerintem nincs azzal semmi baj, ha egy művész így látja a világot, és ezek az ő álmai, ha ezeket a szobrokat önmagának, művészi önkifejezésből készíti. Teljesen rendben van. Akinek tetszik, megveszi, ha senkinek, rajta rohad. Csak épp a Hunyadi-szobor nem az ő önkifejezése meg az ő egyéniségének kivetülése, hanem itt a közösséget kellett volna szolgálni. Itt 15 millió magyar álmait, vágyait, büszkeségét, érzékenységét kellett volna szolgálni. Sőt kiszolgálni! 15 millió? Dehogy! 100 millió. Mert az elmúlt 500 év magyarjait meg a következő 500 év magyarjait is.
Ez nem Madarassy István, hanem a mai ember betegsége. Ahogy gyakran egy lap fotósa sem érti meg, hogy neki nem művészfotót kell készítenie, nem az eredeti látásmódját és stílusát kell a világ elé tárnia, és ha eléül valaki, ő nem fűszálon mászó csigát mutat be, meg nem haldokló anyuka elmúlását, hanem ő a modellt szolgálja, és egy dolga van: elérni, hogy az illető, akit fotóz, piszok jól nézzen ki. Pont. Szolgál és nem önkifejez, nem megmutatja az egyéniségét.
Amúgy meg lehet, száz év múlva a helytörténészek majd dühödten védeni fogják, ha valaki el akarja távolítani, mint a korai 2000-es évek klasszikusát és mementóját. Már csak azt a kis időt kell kibekkelni.
