Engedjék meg azért, hogy egy valódi rendszerváltoztatót, kommunista bukás előkészítőt mutassak be önöknek. 1986. november 29-én a Magyar Írószövetség közgyűlésén ott ücsörgött a fél központi vezetőség, Pál Lénárd, Berecz János, Köpeczi Béla kommunista komiszárok és kiváltképp Lendvai Ildikó, a kérlelhetetlen pártközponti cenzúra képviselője. Ezen a kongresszuson fölszólalt Albert Gábor. Szavaitól kékre-zöldre színeződtek a pártpribékek, a beszari írók pedig sebtiben kiléptek a Szövetségből, hogy aztán később visszakéredzkedjenek.

A legszörnyűbb Albert Gábor fölszólalásában az, hogy szinte minden szava ma is érvényes, aktuális. Azt mondta el, hogy 1944 óta a helyzet „súlyosabb, mint valaha”. A harmincas években a természetes szaporulat tizennégy ezrelék volt, s a hazát féltők vadul kongatták a vészharangot. Most (1986-ban) 1, azaz egy ezrelék; „évente tizenhét-húszezer lakosú kisváros tűnik el Magyarország demográfiai térképéről”. Kerek perec kijelentette, a pártpribékek pofájába bele, hogy a halandóság, az öngyilkosságok magas száma, az alkoholizmus „tiltakozás a fönnálló rend ellen”.

A „földreform ugyan megszüntette a nagybirtokrendszert” – mondta Albert Gábor – de „az agrárszegénységet nem számolta föl”, sőt a kulákságban és a középparasztságban lévő alkotó energiákat szétrohasztotta. „Személyi kultusz, aljas koncepciós perek” a „csak politikai zsargonban létező demokrácia” helyett.

Majd ezután tételesen felsorolta azt, ami a magyar társadalomnak nem tetszik. Vagyis a „jövedelemelosztás”, az „érvényesülő értékrend”, az hogy „március 15-én Budapesten rendszeresen verik a diákokat”, a „korrumpálódott a közélet, az elvtelen politika”.

Nem tetszik „az értelmiségi munka semmibe vétele… hogy a munka nélkül szerzett pénz kétszer olyan értékes, és munka nélkül tízszer annyit lehet keresni” (…) Azzal mentegetőznek – mondta –, hogy „gazdasági válságban” élünk, ezért nem lehet nagyobb vállalkozásokba kezdeni a nemzet érdekében.

Albert Gábor azonban súlyosabbnak tartotta a „szellemi-erkölcsi válságot”, mert ez a „cselekvőképességet bénítja” és jóval nehezebb kilábalni belőle mint amabból. „Helyzetünkben az erkölcsi vereség végzetes”. És korholta önmagunkat, hogy „ezt mi saját magunk provokáltuk ki”.

A föltámadás első és legfontosabb feltételének tartotta, hogy „higgyünk a gyógyulás lehetőségében”. Csalóka szavak, hazug illúziók nélkül, „mert a hazugság öl”. Csak radikális gyógyszer létezik, „új értékrend, szellemi érték és minőségi elv.” És valódi demokrácia.

Úristen! Huszonnégy évet megint elkótyavetyéltünk a nemzet életéből!

Szalay Károly