A lelki frász, amibe a liberálisok belelovallták magukat, hamis premisszából levezetett szillogizmusra, kórosan következetes önellentmondásra, téveszméből fakadó kényszerképzetre sarkallja őket. Alaptévedésük, hogy Kertész Nobel-díjának a (szélső) jobb nem örül, nem értékeli Kertészt, bezzeg a baloldal minden változata! Ezzel az állítással egy esztétikai, irodalmi értékelésbe, jó bolsevista módra, politikai szempontokat sunyítanak bele. És ezt művelik is: a nemzetietlen kozmopoliták egészen a magyarellenességig fajuló kijelentésekre ragadtatják magukat. Amivel ők járatják le Kertészt és a Nobel-díjat.

Szembesítsünk. Margócsy-Baloldali István ezt nyilatkozta: „Nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy gondolják vagy beállítani szeretnék, bár a szélsőjobboldali támadástól természetesen nem lehet eltekinteni.” Margócsy rébuszokban beszél. „Ki szeretné beállítani a helyzetet?” Megmondom. A baloldal. Ki a „támadó szélsőjobb”? Az is a baloldal. Moszkvától Stockholmon át New Yorkig. Michael Wines, a New York Times publicistája politikai értéket tulajdonít „egy jóformán ismeretlen író” Nobel-díjának, amikor Gunnar Bergére, a Nobel-díj bizottság tagjára hivatkozik, aki szerint nem esztétikai teljesítményt díjaztak, hanem politikai üzenetet küldtek. De Margócsy méltatása is annyira nyögvenyelős, hogy liberális sandasággal „támadásnak” is minősíthető. A díjjal a baloldalt érte csalódás. Nem ezt várták. Nitromint tettek a hír hallatára a hivatalos Nobel-díj várományosok nyelve alá. Esterházynak, Nádasnak és Konrádnak. Hogy mennyire semmibe vették Kertészt, bizonyítja egy 2001-es cikk a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, a magyar liberálisok előretolt helyőrségében. Eörsi születésnapját ünnepelve a lap fölsorolja az őszerinte legjelentősebb magyar írókat, Eörsit, Konrádot, Nádast, Esterházyt, Petrit. Kertész neve még tévedésből sem merül föl a baloldali kánonlistákon. Még Kertész Ákos változatban sem. Ezzel szemben a szélsőjobboldalinak minősített Csurka az elsők között gratulált a véleménye szerint megérdemelt Nobel-díjhoz. Ellentétben a liberálisokkal, olvasta és több mint húsz éve becsüli a Sorstalanságot.

Mi több. Szakmailag „helytálló” méltatások jobbára a „jobb”-oldalon születtek mindmáig, Ács Margittól Kristóf Attiláig bezárólag, sőt „jobb”-oldali lektor fedezte föl az írót. A nemzeti oldal örült, hogy megtört a 101 éves gonosz varázs. A baloldal is triumfált, azért, hogy a Nobel-díj ürügyül szolgálhat a magyar kultúra denunciálására. A kivétel a legokosabb baloldali és tudós, Glatz Ferenc, aki lesöpörve a placcról a liberális sunyiságokat, magyarként örült a magyar Kertész magyar sikerének.

A „jobboldalinak” minősített „támadások” nem Kertésznek, hanem a Kertészt bunkóként fölhasználó liberális kútmérgezőknek szóltak. Célszerű lett volna, ha ezektől Kertész elhatárolja magát. Tamás Gáspár Miklós, a filozófusnak becézett azsanprovokatőr, akit a filozófia szűzen hagyott, rögvest úgy viselkedett, mint szekus elefánt a nemzeti porcelánboltban.

Végezetül az akadémiákról. A Magyar Tudományos Akadémia irodalmi különítménye legföljebb 1948 óta bugyuta. A svéd akadémia irodalmi nyúlványa azonban már 1901 óta élvezi behozhatatlan szellemi hátrányát. Leo Tolsztojt negligálva azt a Sully-Prudhomme-ot díjazta, akit Gide föl sem vett francia költői antológiájába 1949-ben. Nemrég Dario Fót díjazták, óriási megütközést keltve Olaszországban. Ki ez a Fo? Selmeczi Tibor és Sas József hibridje, jóval szellemesebb kiadásban. Ami ugyebár nem nagy kunszt. Fotól Kertészig mindenesetre hatalmas az előrelépés.

Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint az öröm és a gratuláció, ha úgy látjuk jónak. Büntetőjogi felelősségünk tudatában sem vagyunk kötelesek kórusban hörögni sem Kertészért, sem a svéd Nobel-díj-bizottságért.