Egy nyilvánvalóan primitív egyén egy feltűnési viszketegségtől hírhedté vált rádióban karácsony este kinyilatkoztatta: legszívesebben minden keresztényt kiirtana. Mondta ezt a keresztény vallások legnagyobb ünnepén, ama napon, amikor eljött a Megváltó, akire az emberiség évezredek óta vágyott, mert kivétel nélkül mindenkit megszabadít az örök haláltól és magára vállalja a világ bűneiért a szenvedést. Nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy felfogjuk, az emberiség történelmének legszebb szimbóluma ez, az emberi szellem csúcsteljesítménye. Ha azt is tudjuk, hogy az embert az különbözteti meg az állattól, hogy szimbólumokban fejezi ki önmagát, megérthetjük, hogy a kisded Jézus és a karácsony szimbóluma egyetemes emberi érték.

Ha azonban feltesszük azt a kérdést, hogy Barangó (e nevet életemben most hallottam először) kijelentése valóban action gratuite volt-e, arra azt kell válaszolnom, hogy nem. Ez a népirtásra való vágyakozás hosszas előzménysor végkifejlete. Ezután már csak a tett, a végrehajtás következhet. Barangó óhaja az utolsó előtti láncszem. Ezért nem szabad elbagatellizálni. Ennek ellenére nem írtam volna erről a nohabortól bűzlő, szivacsagyú szeszkazánról, ha 2004 első napjaiban kulturális munkahelyén nem szólítják fel feleségem barátnőjét, ne hordjon a nyakában keresztet. Fel tetszett ezt fogni? Utoljára ilyesmi velünk 1979-ben fordult elő, amikor is a feleségemet szólították fel ugyancsak kulturális munkahelyén, hogy vegye le nyakából a kereszt alakú, brilliánsokkal kirakott ékszert, amely mellesleg óra volt.

Tegyük fel a következő kérdést: minek az utolsó előtti láncszeme Barangó rémvágyálma? Azt kell hogy szókimondjam, a Magyarországon 1919-ben hatalomra jutott és 1945 óta szinte egyfolytában tartó szovjet-kommunista és moszkovita hatalom végkövetkezménye. Vagyis Barangó és a Tilos Rádió Magyar Narancstól fertőzött működése nem előzmények nélküli, társadalmi, gazdasági, politikai hasznot nem hajtó akció. Igenis következmény, súlyos következménye egy évtizedek óta tartó embertelenségre, aljasságra nevelő politikának.

Ha pedig ez, akkor megfelelően kemény választ érdemel a társadalom veszélyeztetett részéről. Szókimondunk. Ez a barangói szellemiség korántsem egyetlen, magányos, kósza valami, beleitatódott a társadalom agyilag leépült, erkölcsileg lenullázódott, lelkiszegény, önálló értékítéletre alkalmatlan részébe. Ez az a réteg, amelyik minden aljasságra képes, még az ellenkezőjére is. Ez az a réteg, amely nemcsak a keresztényt hajlandó kiirtani az adott pillanatban, hanem a muzulmánt, a buddhistát, sőt a zsidót is. Ez az emberfajta az emberiség rákfenéje. 1917-tel bontakozott ki az emberiség eme modern kori szokása, s még ma sem tűnt el minden lélekből. Itt lappang a társadalmakban, egyedeiben vírusként, bármikor aktivizálódhat.

Ezért sem tartom kielégítőnek a magyar katolicizmus első emberének, Erdő Péternek ama felszólítását, hogy imádkozzunk Barangó lelki üdvéért. A klérusnak Mindszenty, báró Apor Vilmos, Márton Áron és a sok ezer mártír pap lehet ma már csak az eszményképe, főleg az Atletha Patriae típusú hős, Szent László-i értelemben. A kereszténységet ugyan minden más vallástól, mozgalomtól az különbözteti meg, hogy a szeretet vallása, de minő szeretet az, ha nem párosul önvédelemmel és az ártatlan hívőtársak megvédésével? Szeretetünket megőrizve, de könyörtelenül meg kell védenünk magunkat a gonosztól. Gondolom, észrevették, ha egy mód van rá, elkerülöm, hogy jót írjak e sorozatban politikusról, tévésztárról. Most kivételt teszek, mert Boross Péter a Debreczeni-féle „toksóban” fején találta a szöget. Kimondta végre kerek perec, hogy a kereszténység Magyarországon az államiságot, a nemzeti létet s az összkultúrát jelenti. Elválaszthatatlan a magyar létezéstől. Barangó felszólítása burkoltan a magyarság kiirtására is vonatkozik.

Aki mégis, mindezek ellenére mismásol, mint a szocialista párt és az SZDSZ, cinkosává válik egy potenciális szörnyűségnek. Ezért nincs más megoldás, mint a Tilos Rádió betiltása, mert ez az a táptalaj, ahol népirtásra való eszmék megfoganhatnak.