Mi a cenzúra? A szótár szerint: „Nyomtatásra szánt irodalmi, művészeti, film stb. alkotások előzetes [néha utólagos], politikai szempontú felülvizsgálata”. Igaz, de az én definícióm lényegre törőbb. Vagyis: A cenzúra célja az egyik ember gondolatainak, véleményének közlését megakadályozni, eltorzítani, korlátozni egy másik ember kénye-kedve szerint.

Néhány kiragadott példa hazánk cenzúra-történetéből. 1532-ben szatirikus farsangi játékot adtak elő diákok Budán, amelyben kigúnyolták az idegen, jött-ment Gritti Alajos kormányzót. Ezért Gritti kivégeztette a főszervezőt, Pozalka Pált, társait pedig kiűzette Budáról. (Miért nincs utca elnevezve a cenzúratörténet mártírjáról?) Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején Sárosi Gyula az Aranytrombita című szatirikus pamfletjében kigúnyolta a Habsburg-házat, a bécsi udvart, s szövetségeseit. Ezért „in effigie”, vagyis távollétében halálra ítélték. A Haynau-, a Bach- és a Schmerling-korszakban, idegen uralom alatt, morva, cseh, osztrák irányítással működött a cenzúra. Ellentétben a föntebbiekkel, ez előzetes cenzurális eljárás volt. A lapok szövegeit megjelenésük előtt kellett jóváhagyatni, ezért – tüntetőleg – az újságok nem ritkán üres-fehér hasábokkal, oldalakkal jelentek meg, mivel kiszóratták az odaszánt, a hatalomnak nem tetsző cikkeket, verseket.

A Horthy-idők cenzúragyakorlata fölöttébb érdekes volt. Hosszú ideig be voltak tiltva éppen úgy a kommunista, mint a nyilas pártok. Jobbára a korszak utolsó éveiben jelenhettek meg szélsőjobboldali kiadványok, de baloldaliak is. 1939-ben Lajos Iván kinyomatta a Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében című tanulmányát, amelyben német közgazdászokat és katonai szakírókat idézve bizonyítják be, hogy a náci birodalom elveszti a világháborút. A német követség tiltakozott, a külügyminisztérium azonban azt válaszolta, hogy nincs módjában a kiadványt betiltani. Ezt bizonyítja a mű birtokomban lévő második kiadása. Ugyanakkor Karinthy Frigyes Fekete mise című novelláját utólag tiltották be, s az írót megbüntették, annak ellenére, hogy a Horthy-rezsim írófejedelme, Herczeg Ferenc mellette tanúskodott. A vád vallásgyalázás volt.

Hain Péter, a rettegett rendőrfelügyelő volt felelős a kommunista megnyilatkozások megakadályozásáért. Kegyetlenkedése Lakatos Géza miniszterelnöknek is sok volt, félreállította, s 1944. október 19. után a nyilasok hozták vissza a hatalomba.

A legszörnyűbb, Haynau-, Bach-korszakbeli időket elevenítette föl a szovjet megszállással ránk szakadt cenzúragyakorlat. Ehhez fogható eladdig nem volt a magyar történelemben. Totalitárius mivolta miatt. Hadd jegyezzem meg, hogy a magyar cenzúra történetében a külföldi elnyomás, a külföldnek tetszeni akarás, idegen érdekek kiszolgálása mindig kulcsszerepet játszott. Horribile dictu, még az 1989-es rendszerváltozás után is! De erről majd később.

A tabutémákat moszkvai irányítással a nemzetközi kommunista mozgalom határozta meg. Ebben a szervezetben a magyar kommunisták is részt vettek, de itt sem képviselték a nemzeti érdekeket. Tiltott volt mindenek előtt Moszkva és a Szovjetunió bárminemű kritikája. Tiltott volt Trianon emlegetésének úgyszólván minden formája, tiltott volt szlovákok, csehek, románok, szerbek (egy rövid ideig tartó kivétellel – Titoizmus) bárminemű kritikus megemlítése, sőt az oláh, tót népnév említése is. Olyannyira, hogy Ady versében: „magyar, oláh, szláv bánat”-ot át kell írni „magyar, román, szláv bánat”-ra.

És eljutottunk az 1945 és 1989 közötti 44 esztendő legnagyobb cenzúratörténeti dilemmájához. Úgyszólván, nem akadt olyan klasszikus magyar író, akinek az írásában nem fordult volna elő valami, a kommunista diktatúra internacionalizmusa számára kivetendő szó vagy mondat. A magyar könyvkiadási gyakorlat előtt az a kínos döntés állt: vagy cenzúrázza a klasszikusokat; tót, oláh, szerb, zsidó sértő vagy nem sértő említést, vagy kivonja a forgalomból a magyar klasszikusok színe-javát. Most már tudjuk évtizedekre.

(Folyt. köv.)