Miheztartás végett közlöm, cenzúra ma is van. Formái, eszközei igen, de a szocialista-liberális-koalíció hatalomgyakorlásának szempontjai lényegében mit sem változtak a Kádár-korszakéhoz viszonyítva. Mivel értékes kultúra, művészet nem létezik sehol mecenatúra nélkül, központi, állami, kormány- és magánerő-támogatásra szorul. A mai Gyurcsány-Hiller-féle kormányzás ennek megfelelően pénzelvonással cenzúráz. Egyfelől szűkíti a kultúrára fordított anyagi támogatást, másfelől a csökkentett pénzmennyiségből tendenciózusan főként saját kulturális csoportjait támogatja. Az ellenzékét nem. Tehát az aczélgyörgyi három T-ből, a támogat, tűr, tiltből mindhárom megmaradt, a tilt lényegében azonos a nem támogat fogalommal. A totalitarizmusra törő álbaloldali hatalom anyagilag ellehetetleníti a neki nem tetsző kulturális törekvéseket, s a tőlük elvont pénzt is a kormánykedvenceknek osztja szét. A nemzeti oldal pedig széthúz, a politikai nemzeti-polgári ellenzék – és főleg a médiája – nem tudja támogatni a diszkriminatív helyzetbe szorított nem kormányközeli törekvéseket. A mai és a tegnapi cenzúragyakorlatban meghökkentő hasonlóságokat tapasztalhatunk. Korábban az MSZP vezetése – szovjet intenciók alapján – a kulturális minisztériumon és a kiadói főigazgatóságon keresztül irányította a könyvkiadást. Ma ennek az NKA felel meg, ugyancsak a kulturális minisztérium irányítása alatt, s noha látszólag MSZP-kézben van a tárca, valójában az SZDSZ szempontjai érvényesülnek a három T gyakorlásában.

Régen a Szovjetunió által vezetett nemzetközi „béketábor” érdekeit érvényesítették a tagállamokban, Magyarország politikai vezetése azonban megtoldotta azt magyarellenességével. A cenzúra célja a múltban a nemzeti öntudat megroppantása, a nemzeti önbecsülés megsemmisítése, a nemzeti értékek lejáratása volt. De, különösen a Kádár-korszak utolsó öt-tíz évében az ilyen értelmű cenzúragyakorlat már nem működött totálisan. Ma sem működik totálisan, tehát különösebb javulásról nem beszélhetünk. Mert főleg az SZDSZ, ha nem is tudja hatalmi szóval és rendőri erővel megakadályozni a véleménynyilvánítást, egyfelől pénzügyi elnyomással, másfelől rágalmazással, denunciálással lehetetleníti el a teljes vélemény- és szólásszabadságot.

A Kádár-rendszer utolsó szakaszában azért roppant meg a totális cenzúra intézménye, mert az MSZMP fölismerte közelgő bukását, s a politikai szférából átnyergelt a gazdasági-pénzügyi szférába, ott biztosítván hatalma fönntartását. Ezzel máig ható behozhatatlan előnyre téve szert a valódi ellenzékkel szemben. Ezért tudja érvényesíteni ma is cenzúragyakorlatát, mert a tőke az ő kezében van, vagy ő van a nemzetközi tőke kezében. De a kettő majdnem ugyanaz.

Mivel a kultúra mecenatúra, támogatás nélkül sehol sem létezik, a mai magyar kultúra is ki van szolgáltatva annak a hatalomnak, amelyik a pénzt osztja. Ez pedig az MSZP-SZDSZ-koalíció. Csakhogy. Az a pénz, amit szétoszt, az egész ország, az egész társadalom, az egész adófizető közösség közös vagyona, ezt tendenciózusan, kivételeket teremtve szétosztani tehát több mint erkölcstelen. A nemzeti ellenállás ez ellen sajnos képtelen hatékonyan föllépni, részben nem lévén semmi hatalma, részben azért, mert széthúz.

Az MSZP-SZDSZ-féle pártállami cenzúra elsősorban a közszolgálati médiában érvényesül, a nem pártfüggő, magyartudatú munkatársak és műsorok megszüntetésével. Kiiktatták a rádióból a nemzeti tudatot képviselő Vasárnapi Újságot, Kondor Katalin szombat reggeli műsorát, a tévéből Siklósi Beatrix és Matúz Gábor Éjjeli menedékét, csak a jéghegy csúcsát említve. Ha a pénzügyi cenzúra nem működik kellőképpen, a közszolgálati média kulturális műsorainak egyoldalúvá tételével kiiktatják a köztudatból a nekik nem tetsző alkotókat. Ha ez sem elég, a megjelent műveket el lehet hallgatni, ami elhallgatásban a nemzeti média is ostobán részt vállal, s ha még ez sem elég, a kereskedelem segít be a megsemmisítésbe – ellentmondva a szabad verseny és a kapitalizmus elveinek.