Jókai megírja a szabadságharc himnuszát, a Kőszívű ember fiait, Arany a Walesi bárdokat. Az árulókat nem múló megvetés sújtotta halálukig. És amikor a megbékélés, a kiegyezés jegyében Aranyt arra akarták rávenni, hogy fogadjon el kitüntetést, olyan feltételeket szabott, hogy az megszégyenítő volt Ferencz Józsefre. És mégis. Ezt írta Tompa Mihálynak: „Fizetett hazaáruló lettem”. A kiegyezés hívei pedig fennen hangoztatták, hogy 1867-en keresztül vezet az út 1848-hoz. Deákék minden téren többet értek el, mint amit Kossuth konföderációs tervében megálmodott. 1867 olyan föllendülést generált, amit csak Mátyás idejében tapasztalhatott a magyar. S rögeszmém, a népszaporulat: Mátyás óta először és utoljára billent a mérleg a magyarok javára a Kárpát-medencében. A Habsburg-ház két fő ellenségét, Rákóczit és Kossuthot világra szóló gyászpompával temették újra, Thököly- és Bethlen Gábor-kultusz tombolt az országban. A magyar nép szabadon ünnepelhette hőseit, mártírjait, nemzettudatát senki sem akarta megrontani.

És mi volt 1956 után? És mi van ma, 1990 után? A felejtés jótékony homálya borul rá az országra a hóhérok védelmében. 1956 emlékezete tűzzel-vassal irtatott. Nem idegenek, hanem magyar kommunisták szabadították rá a szovjet-orosz megszállókat az országra. Kijárási tilalom, besötétített ablakok mögött egy ország kanasztázott kínjában és félelmében, a vezetékes néprádiókat átalakíttatták világvevőkké, hogy hallgathassák a híreket külföldre menekült szeretteikről.

És a csengőfrász, a kommunista kór ismét terjedt. A fasisztázás a bolsevista hóhérok megfélemlítő eszköze volt a puska és a börtönbéli kínzások mellett; a mai fasisztázók, nyilasozók eme népirtók tanítványai. Nemcsak az ’56-os szabadságharcot, hanem a magyar népet is elárulták legjobbjai, amikor 1957 márciusában elfogadták a Kossuth-díjat a hóhérkezekből.

És feledtetve mindent, ami kommunista embertelenség volt. A kínzásokat, a börtönöket, a népirtást határon innen és túl; a megannyi magyar Katynt és gulágot. Máig elhallgatva cinkosan a kárpátaljai magyar holokausztot, amikor is a megszállók elhurcolták a magyar férfiakat 18 és 55 éves kor között. Töredékük tért vissza az ólombányákból, de az is testben és lélekben megrokkanva.

És az 1956 utáni megtorlásokat, honfitársaink szenvedéseit elfeledtük, bratyizunk ma is a hóhérokkal és leszármazottjaival. Dobrev Klárával bájcsevegnek a hölgyek rádióban és púderes budoárokban a tévében, és a mártírok leszármazottjai apáik gyilkosainak a leszármazottjaival együtt koszorúznak a 301-es parcellában és a Kossuth téren.

Gondolják csak meg! Mi lett volna, ha Haynau leszármazottjai ott tüsténkednek az aradi vértanúk pompás emlékszobra előtt? Még a Habsburgokban is volt annyi jóérzés és ízlés, hogy szabadon hagyták magyarnak lenni a magyart és nem töröltek júdáskönnyet Batthyány emléke előtt. Most pedig nem engedik a magyart ünnepelni. Vízágyúk és tankok és vaskerítések védelmében, kizárva a népet saját ünnepéből, bohóckodnak magányosan szocialista és liberális félnadrágok, hivatalos fószerek, s tapsikolnak a Szálasi-szintű Gyurcsánynak. Olyan őrjítő agybeteg abszurd ez, ami előbb-utóbb szörnyű visszavágást vált ki a jóérzésű, tisztességes emberekből.

Szalay Károly