Aztán már meg sem jelent. Nem hajolt le a szerencsétlenekhez, mint Szent Erzsébet, nem vált rózsává a kötényében az alamizsna, nem mosta meg a koldusok üszkös lábát, s nem szakított köpönyegéből kardjával egy darabot Szent Mártonként. Csak a hajléktalanok sorsa romlott egyre gyorsulva, zuhanásszerűen.

Az aluljáróban heverő, nappal is ájultan alvó nyomorultak alól kicsordogált a vizelet (amit a szépre vágyó turisták át- meg átugráltak), előbb csak loptak egymástól, azután gyilkoltak is a koncért, s boldog volt az a szerencsétlen, aki megfagyott és a két lábát térdből kellett amputálni a Margit-kórházban, remélve, ezzel az áldozattal jobbra fordulhat a sorsa.

Lopások, rablások, majd gyilkosságok egymás között, mínusz fokban papundekli papíron, rongyos paplanon, szétmálló matracokon nyüglődtek, és egyre többen, szörnyű bizonyítvány, állítva ki a társadalomról, a városról, de véleményem szerint elsősorban a balliberális kormányzatról.

Mivé vált mifelénk Párizs romantikus, bohémkedő lochard világa! Azt hittük, ennél rosszabb már nem történhet. Azután ugyanazok a politikai bűnözők, akik korábban kommunistaként államosítottak, hirdették a szocializmus felsőbbségét, és börtönbe csukattak mindenkit, aki ellentmondott, most privatizáltak, vállalkoztak, bankárosdit játszottak. Már az is vérlázító, hogy ugyanaz a banda kényszeríti a társadalmat a kapitalizmusra, aki korábban a szocializmust nyomta le a torkán, de mindkét esetben saját hasznára és a többiek kárára. Most pedig úgy is, mint a legetikátlanabbak, etikai kódexeket fabrikálnak, és úgy is, mint a legkevésbé törvénytisztelők, minduntalan a törvényekre hivatkoznak.

A törvényekkel teszik földönfutóvá a nemzet családjainak százezreit, nagyszülőkkel, gyermekeikkel együtt, a demokrácia és a törvény nevében, amihez sem a szocialistáknak, sem a liberálisoknak szavuk sincs. A mai balliberális koalíció, pártjaik és párttagjaik sorozatos cserbenhagyásos gázolásokat követnek el mindennap, amit látva-látnak. Tűrik a bankok mohó rablókedvét, a könyörtelen zsarolók és uzsorások embertelen akcióit ártatlan gyermekek kárára, tűrik a lakáshiénák közösség- és nemzetpusztító tetteit. Mert ők törvény szerint járnak el, ők a törvény polgári, demokrata, többpártrendszerű védelmezői.

Őrület. Ennek az aljas képmutatásnak e fisztulás, gennyes, nyáladzó rémfiguráit még Balzac sem tudta volna kitalálni. Mindenki tudja, látja, hallja az iszonyatot és bambán tűr, turulozik, fasisztázik, rasszistázik és aljasan hülye. A „törvényesen” öngyilkosságba hajszolt paraszt, a jog szerint afrikai mértékben éhező gyermek, az őrületig kétségbe kergetett szülő: azt kell mondanom, már a társadalom jobbik felét sem rendíti meg, a rosszabbik fele pedig hatalomgyakorlók, a közéletet dirigálók bénáznak a törvény védelmében.

Nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy a tőlem jóval radikálisabbaknak van igazuk, bár ez ellen kapálózok: a balliberális hatalom tényleg a népirtásban érdekelt.

Szalay Károly