Több olyan történész szakembert ismerek, aki 1956-ot egyszerűen szabadságharcnak minősíti, ami szerénytelen véleményem szerint nem degradálja a magyar történelem legfényesebb tizenkét napját. Sőt, megemeli.

Az 1789-es francia forradalom a klasszikus példa. Történészhallgató koromban volt szerencsétlenségem egy teljes esztendőn át foglalkozni a francia forradalommal, eredeti dokumentumok alapján – Hanák Péter vezetésével, aki rajongott ama szégyenletes évekért. Forradalompárti stúdiumaink olyan méretű aljassághordalékot, kegyetlenséget, embertelenséget, a szereplők, kicsik és nagyok oly mértékű jellemhibáit tárták föl előttünk, ami még ma is, pontosan hatvannégy évvel később, megborzongat. És mindez a szörnyedelem „Nagy Októberi Szocialista Forradalomban”, ami novemberben volt, hatványozottabban ismétlődött meg.

Mire akarok én kilyukadni? Arra, tisztelettel, hogy a fentebbi rémséges forradalmak jellemzőinek a nyomával sem találkoztam az ötvenhatos események során. Annak ellenére nem, hogy tizenegy esztendő, 1945–1956, az egész magyar társadalomra, sőt még a helytartó kommunistákra is kiterjedt vörös bosszú és kegyetlenség szörnyű évtizedére mondta azt az elkeseredett nép október 23-án: no, ebből elég volt.

A Mindszenty által népfölkelésnek nevezett 12 nap tökéletesen kimeríti a szabadságharc, a függetlenségi harc kritériumait. Magyarországot idegen katonai hatalom tartotta megszállva, elnyomva. Mint minden történelmi jelenség, úgy 1956 is folyamat volt, amely napról napra változott tartalmában is. De. Ami determinálta ezt a folyamatot, az a függetlenség, a szabadság kivívása és a megszabadulás vágya volt a külső-belső elnyomóktól. „RUSKI GO HOME” „RUSKI PASLI DOMOJ” egész fővárost ellepő fölirattal. A lengyelek melletti szimpátiatüntetés a Bem-szobortól visszafelé jövet az ÁVH központja előtt pendült meg, amikor a tömeg „Vesszen az ávót” és „Rákosit a Dunába” jelszavakat kiáltozott, akkor sem forradalmi eszmék által vezéreltetett, hanem a szabadságvágy dirigálta, hiszen a megszállókat szimbolizálta az ÁVH és Rákosi hatalma.

A forradalom lényege az osztályviszonyok, a társadalmi berendezkedés, a tulajdonviszonyok megváltoztatása és az anyagi-gazdasági értékek újraosztása. De még Mindszenty is azt mondta, hogy az egyház nem akarja vissza a földeket. És arról sem volt szó, hogy a Goldbergernek a Weiss Manfrédnak vagy a bérháztulajdonosoknak visszaadjuk a birtokaikat.

A szavak jelentése megváltozhat és torzulhat is. A forradalom szó értelme kibővült, pontatlanodott, a fölkelés, a szabadságharc fogalmával is. „Gyökeres átalakulás, fordulat” értelmű lett. S mint ilyen, alkalmazható ipari, kulturális átalakulásra, gyors fejlődésre. A forradalom kifejezés 1956-ra azonban nem helyettesítheti a szabadságharc szót. Október 23-án a rádióban Gerő Ernő a tüntetőket „nacionalista kútmérgezőknek” titulálta. Ettől kezdve a hivatalos vezetés, Nagy Imrével együtt, még napokig „ellenforradalomnak” nevezte az eseményeket. Ennek ellentmondva, másnap a szabadságharcosok már forradalmárt mondtak. Szubjektive tehát ezért jogos a forradalom szó említése is. Mert történelmi emlékőrzés. De önmagában, a szabadságharc szó nélkül nem fedi a történelmi valóságot.

Szalay Károly