Íme hát a summázat: „[…] Öntől sokkal keményebb és szókimondóbb írásokhoz vagyok szokva, mint ez, de megvallom, mindent elsöprő fölfedezés erejével hatott rám az az észrevétele, hogy egy öt éve halott ember is aláírta a chartát. Miként lehetséges az, hogy ezt senki sem vette észre? Én sem. […] Máskülönben e gogoli mintától megihletve, szívesen szolgálok ötlet-munícióval a balliberálisok kétségbeesett utóvédharcaihoz. Például. Számukra megoldhatatlan, álmatlanságba és őrületbe kergető jelenség a Magyar Gárda. […] Ha már a halott Balassát bevetették a rasszizmus, a gyűlölet ellen, magyarul a katasztrófa-kormány védelmében, mozgósítsák Piszkos Fredet, de főleg P. Howard Csontbrigádját a Magyar Gárda ellenében. Mondhatják erre, ez a Balassa nem az a Balassa. Úgy is hazudnak […] Azt írja Ön: »Egyfelől az aláírt, elfogadott szöveg minősíti az aláírókat.« Miért hagyta félbe ezt a megkezdett gondolatsort? Mert ezután az következett volna logikusan: másfelől az aláírók minősítik a szöveget.

És e charta aláírói bizony-bizony kegyetlenül leminősítik ezt a hangvételében a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottságának határozataira emlékeztető kiáltványt. Néhány aláíró jellemzésével ezt ön meg is kísérli, mondjuk ki azonban, önre nem tipikus eljárással, elnéző módon teszi; szépítget, eufemizál. Azt ön is pedzegeti, hogy az aláírók többsége eredetileg a Rákosi-féle bolsevista párt, vagy jobbára a jogfolytonos kádári uralkodó egypárti ideológiának nemcsak hívei, ha nem harcos védelmezői közül került ki. Sokan köztük vadul vallásellenesek, kereszténygyűlölők, hírhedett magyarundoritiszben szenvednek. […] Vagy a háromperhármas múltjára büszke Szabó István […] Ha egy mozgalom komolyan azt tűzi maga elé célul, hogy szembefordul a gyűlölködéssel, a kirekesztéssel, a rasszizmussal, ha védelmezni akarja a demokratikus szabadságjogokat, e célokra nem sorakoztathatja föl a gyűlölködő Kende Pétert, a habzó szájú Debreczeni Józsefet, a rozsdásan csikorgó szélkakas Tamás Gáspár Miklóst, Ungvári Tamást, Bolgár Györgyöt, Orosz Józsefet, Németh Pétert, Andrassew Ivánt, Kartal Zsuzsát, akire véres tollú szabadnépes nagybátyja, Keszi Imre boldogan, megelégedetten tekint föl a pokolból. Agárdi Pétert a szólásszabadság védelmében; […] Kecskére a káposztát, farkasra a bárányt, ezekre a demokráciát, a szabadságot? Senkinek nem szúrt szemet, kik hiányoznak ebből a névsorból? Mindenekelőtt a Gyurcsányért rajongó Nádas Péter, aki ávéhás családi múltja miatt máskülönben von Haus aus eleve ott kellene hogy legyen: a családja tisztes múltját megtagadó Esterházy Péter, a Nobel-díjas Kertész Imre, a minőségi, erdélyirenegát Bodor Ádám. És köztük a legtehetségesebb: Krasznahorkai László. Nyilvánvaló maradék, jó ízlésük, jó szaglásuk miatt erkölcsileg és tehetségileg büdös nekik az aláírók társasága. Föltűnő, hogy az egész életében kiskatonák lemészároltatásával hencegő, irodalomra süket Lukács György tanítványai mily szép számmal vannak jelen. Köztük Poszler György, aki még mindig Lukács György-reneszánszban reménykedik. Nyilván ők is vallják Lukács mester tanítását: »a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus«”. A Magyar Nemzetben Pomogáts Béla nyilatkozott, hogy ő nem ilyen lovat akart, átverte őt az a Márton László, aki mindenkiben fasisztát, antiszemitát szimatol betegesen. Mit várt tőle? Máskülönben a számlát egyszer benyújtja a balliberális gyűlöletkoalíció. […] A kiáltvány tartalma és az aláírók szellemisége, föloldhatatlan, abszurd ellentmondásban van egymással. Arról nem is szólva, hogy ez a Gyurcsány védelmében szervezett charta annyi, mint halottnak a csók.”

Szalay Károly