A zárójelbe tett két bibliográfiai adat arra szolgál, hogy hitelesítse a fentebbi állítást. És a gyanútlan olvasó ezt be is szopja. Miért is ne hinne egy akadémikusnak? Csak ha megvizsgáljuk, hogy mit takar a két filológiai adat, akkor derül ki, hogy az első, az In memoriam Kardos György című emlékkönyvre utal, amelyben a halottat méltatják a hálás írók, munkatársak. Már maga az in memoriam kizárja a lehetőségét is annak, hogy az elhunytra mint feljelentőre emlékezzék bárki is. Ha ezt nem tudja Szegedi-Maszák, nem tud latinul. Szakmai tekintélye már ettől megingott előttem. Meg attól is, hogy kiderül, nem gondolkodott sem ő, sem a munkatársi gárdája. Az ördög nem alszik alapon: gyanakodva (mert tudok latinul és gondolkodom is) utánanéztem a dolognak. Lássanak csudát! Haraszti neve és a dokumentumregény címe elő sem fordul a megadott műben! Ennyit az akadémiailag fölcégérezett mű tisztességéről.

A 2001-es és Moldova nevével fémjelzett adat Aki átlépte az árnyékát című Kardos György-életrajzot takar.

A következőket tudom meg a Moldova-könyvből: Harasztit és Dalost rendőri felügyelet alá helyezték, mire egy nyilatkozatot kezdtek terjesztettek, s elküldték a Magvető igazgatójának is, aki „válaszlevelében hangsúlyozta, hogy a két íróval szemben foganatosított rendőrhatósági eljárást nem érti, a rendelkezésére álló információk alapján nem helyesli”. De azt is megírja, hogy az írókkal sem ért egyet. A röplapért 25 napi elzárást kaptak. Amikor kijöttek a dutyiból, Kardos szerződést kötött a Darabbérre Harasztival, de a kéziratot nem adta ki, sőt mint provokátorral megszakította vele a kapcsolatot. De az, hogy följelentette volna, szóba sem került a könyvben. Sajnos Moldova sem ismeri a teljes történetet, ez csak 2004-ben publikáltatott, de Maszákék ismereteibe időben még belefért volna. A rendőrség csak akkor vihette el a szigorúan elzárt kéziratot, amikor Kardost a Lővérekben gyógykezelték – vagyis a tudta nélkül, a háta mögött.

Még egy gyanú. Vajon nem tévesztették-e össze a Magvető igazgatóját a Szépirodalmi igazgatójával, aki valóban följelentette Hernádi Gyulát egy szerződött kézirata miatt? Akárhogyan is van, Szegedi-Maszák és az irodalomtörténete hamis adatokat közöl bizonyítékként, ami rágalmazás, vagyis gyurcsányizmus, zuschlagizmus, kókaizmus. Fentebbinél is súlyosabb szakmai baklövésnek tartom azt, ahogyan elbántak a tragikus sorsú Kamondy László novella- és drámaíróval. Ez az „irodalomtörténet” Kamondyt mint újságírót emlegeti, akinek Maszákék szerint a fő műve nyilván egy happeningféleségről közölt tudósítás volt. Ezzel szemben tény, hogy Kamondy (még Tóth László néven) megírta az 1956-os szabadságharcról szóló, mindmáig a legdrámaibb groteszk elbeszélést, amely 1956 után még megjelenhetett folyóiratban, de évekig nem engedték a köteteibe beválogatni. Ha a cenzúra annak idején letiltotta, miért legyen fontos Maszáknak? Máskülönben Kamondy azért változtatta meg a nevét menet közben, mert 1956 után a Népszabadságban kezdett publikálni egy Tóth László nevű 1956-ellenes szörnyeteg. Azt sem tartom kizártnak, hogy Maszák tudatlan csapata vele tévesztette össze a kiváló novellistát. Tőlük minden kitelik. Az is, hogy a névregiszter szerint összekeverték Kamondy Zoltán filmrendezővel.

(Folyt. köv.)

Szalay Károly