Ó, maszáki következetlenség! Ám a szecessziót sem elemzik, Koós Károlytól Adyig, nevesincs Gulácsytól nagy Sándorig, Körösfői Krieschtől Thoroczkai Wiegand Edéig, holott ritka lehetőség összevetni irodalom, festészet, iparművészet, építészet eszmei és formai összefüggéseit. És hová tűnt a Párizst és Picassót meghódító Aba-Novák? És a római, a szolnoki, az alföldi iskola? Csak a Bauhaus és Szentendre? Ám azok sem szerencsésebbek, akiket „avantgárd” menlevelük véd: Kassák, Moholy-Nagy művészete széttrancsíroztatik, külsődleges eseménytörténetté szimplifikálódik.

Ha Szegedi-Maszák számára értékmérő létkérdés, hogy mit szól a Nyugat, miért feledkezik meg Szakonyi Károlyról, akinek színműveit száznál több külföldi színházban játszották, és játsszák ma is? És hova tűnt a sokoldalú, vibráló egyéniség, Gyurkovics Tibor, akit a gyermekköltészet „még látható kisbolygójává” zanzásították?

És ha művészi értékmérő lehet 200 000 példány P. Howardnál, miért nem az egymillió Jókai Anna esetében? Gondolati, formai gazdagságáról nem is szólva. De Szabó Dezső kifejezését kölcsönözve miért „részesítik gyors elintézésben” Szabó Magdát, a posztliberális kedvencet?

Kánonjuk csúcsán Nádas és Eszterházy. Gyurcsány magasztalásával önként kiírták magukat a magyar népből. Miért szorultak rá erre? Bodor Ádámot és Krasznahorkait (akit magukhoz félemlítettek) részben alibinek használják, részben kijátsszák őket a repedtfazék hangú Konráddal, Spíróval, Kornissal – Rakovszky Zsuzsát pedig a valódi tehetséggel, Szilágyi Istvánnal szemben. (Kő hull apadó kútba, Hollóidő regénye hová tűnt? A süllyesztőbe, mert nem pitizett a balliberálisoknak.

Nem, nem és nem! Zagyvaság, önellentmondás, a filológiai tisztesség teljes hiánya. És sok ökörség. Hosszan elemzik például – ő szerintük – a „magyar avantgárd egyik legérdekesebb alkotását”, Déry Tibor egyik „kéziratban maradt művét”, az Ámokfutót, amely művet soha senki nem látta, nem olvasta, csak Maszák ámokfutói. Marhaság. Nincs erre jobb szó. Eszterházynak ugyan volna, de azt a jó ízlésű Demokrata-olvasó nem tűrné. Értik ezt az irodalomtörténet-író módszert? Olyan ez, mint a szoc-liberális kormányzás. Mintha az orvostudor az eunuchok tanulmányozásával akarná megfejteni a férfiasság mibenlétét. Értem azt is, miért feltűnősködnek Maszákék. Mert évtizedek óta csak a hasukat vakargatták közpénzen, teljesítményük tehát nem kelthet közfigyelmet.

De nem hallgathatom el azt sem, hogy a félszáznyi pennakoptató között találtam néhány igen tehetséges irodalomtörténészt is. A mellébeszélő, slendrián szövegek közt kis remekekre leltem, amiket a korpa közt – sajnos – megesznek a disznók. Értem én azt, hogy újítani szeretnének, ezért olykor vadul konvenció-ellenesek, aztán megszeppennek és alázatosan gagyogják a banális, hamis értékrendet. Persze ha úgy vásári-kikiáltották volna művüket, hogy az pusztán csak az izmusok vagy az avantgárd vázlatos története, közelebb jártak volna az igazsághoz, a vállalkozás nem haladta volna meg szerény képességeiket, s kritikai fogadtatásuk is más lett volna.

Eljön még azonban a (holló) idő, amikor a jobb érzésűek szégyellni fogják, hogy ebben a fércműben közreműködtek.

Szalay Károly