És egy román pópával. Megtudakolták tőle, miért került közéjük. Azt válaszolta: nemzetiségi izgatás miatt. És miben merül ki ez az izgatás? – kérdezték a virgonc magyar urak. – Egy olyan térképet sokszorosítottam és terjesztettem, amelyen Románia határai a Dunáig terjedtek és Pest is román városként szerepelt rajta. Mire az urak fuldoklottak a kacagástól, s megrótták kicsinyessége miatt. – Ugyan csapja már Romániához a Dunántúlt is! És az egyik kelekótya magyar írást adott arról, hogy a románoknak ajándékozza a Balatont is. Mert a trianoni tragédia előtt néhány évvel képtelenségnek tartották, hogy hazájuk akár egy barázdányit is veszítsen ősi földjéből. A másik véglet a nemzethaláltudat. A kettő között az eltunyulás, a megalkuvás, az „úgyis mindegy” legyintése. A tett kilátástalanságának sugalmazása. A Magyar Nemzet múlt csütörtöki számában az ágyszámok döntéséről szóló cikk alcíme: „A lakossági tiltakozásoknak nem sok hasznuk volt”. Közlöm: az efféle írásoknak még kevesebb. A nemzeti öntudatot, magabiztosságot, belső tartást, a nemzeti erőt nemcsak a szocialisták és főleg a liberálisok rombolják, hanem a nemzeti oldal eszményképei, bálványai is. Részben tudatlanságból, részben saját megromlott egészségükből fakadó pesszimizmusból. A kilátástalanságot sulykolják népükbe. Több mint háromszáz éve göröghonból áttelepült családom örökségéből nekem csak a mediterrán napsugaras optimizmust sikerült megőriznem, és ezt szeretném közvetíteni, ellentétben a morbid pesszimizmussal. Persze a mai magyar joggal elkeseredett, de a reményvesztés maga a halál. Mert a mai szociálliberális diktatúra ellen a védekezésnek sok formája létezik. A lakossági tiltakozások, az utcai tüntetések, a szakszervezeti mozgalmak, a polgári engedetlenség, vagy a Fidesz kivonulásai a parlamentből. Ehhez fűzök néhány ötletet. Ilyen a szégyenpad, a kaloda, a szégyentábla, a fekete lista. A puszta leleplezés, a szembesítés a nyilvánosság előtt. Hazánkban a gazemberek sötétben, titokban, arctalanul garázdálkodhatnak. Védekezzen a civil társadalom ellenük úgy, hogy megcsinálja a maga leleplező szégyenfalait, utcai plakátokon, szórólapokon, tévében, az interneten. Netán kerületekre, városokra, szakmákra lebontva. Azért, hogy megértse ez a közösségellenes liberálglobalista banda, hogy nem lehet büntetlenül garázdálkodniok közöttünk. Ha ők nem szégyellik elvenni tőlünk kórházainkat, iskoláinkat, intézményeinket, amelyeket a mi adónkból, a mi adományainkból építettünk, mi se szégyelljük őket nevükön nevezni. Sőt, közösítsük ki őket magunk közül, nyilvánosan szégyenítsük meg őket, úgy is mint kártevőket. Személyemre szólóan, nekem három leckét adott kiközösítésből a baloldal. Először 1950-ben, az egyetemen tettek a kizárandók feketelistájára, amikor az apám, az ÁVH vendégszeretetét élvezte. Másodszor a televízióban, 1958 őszén, a csehszlovákiai lerohanás után. Harmadszor ismét a tévében, az Antall-Boros-kormány végóráiban, amikor már a liberálisok hatalomátvételre készültek, amely hatalmat persze sohasem veszítették el. Ez utóbbit megérdemeltem, mert nem voltam kellően erélyes a sunyi liberálisokkal szemben. Mit rakjunk a szégyenfalra, a jelképes kalodába, a feketelistára? Mindenekelőtt a nevet, a fotóportrét, elítélendő tevékenységüket, szakmájukat, telefonjukat, sőt, megtalálhatósági helyüket is, de arra vigyázzunk, hogy ebből családjukra hátrány ne származzék. Annak ellenére, hogy ők nem aggódnak a mi családjaink tönkretétele miatt. Vigaszom, hogy civil mozgalmak szerveződnek. Szinte a semmiből bújnak elő nagyszerű emberek. A Morvai Krisztinákban látom a jövő megmentőit. A társadalom elfojtott, de egészséges védekező ösztöne őbennük teljesedik ki, bukkan felszínre, él és működik. Ők igazolják optimizmusomat, hogy igenis van remény, van kilátás ennek a népirtó tébolynak a megfékezésére. Lám, a tiltakozások hatására már az SZDSZ is kihátrált a pedofiltörvény módosítása mögül. Ami derűs biztatás az élet megannyi területén.