Tévednek. A nemzet voltaképpen nincs kettészakítva. A túlnyomó többség konzervatív a velejéig, s emiatt valamilyen formában vonzódik a vallások valamelyikéhez, a hagyományos erkölcsrendhez, a nemzeti értékekhez. Ám a kommunizmus különféle változatai megrontották immunrendszerét, legyöngítették cselekvőképességét, eszméi érvényesítését, s ide-oda lötyögöncökké tették a jó nép nagy részét. Ebben a nemzettestben él és virul azonban az aktív akaratátvitelre alkalmas erős mag, a nemzeti konzervativizmus (Karinthy értelmezése szerint: értékmegőrzés) ütőképes csapata. Amely most Orbán Viktor köré csoportosul.

Velük szemben állnak a „nemzet” másik, törpentyű oldalát alkotó szélső balra sodródott liberálisok és szocialisták. Ez utóbbi két pártalakulat voltaképpen egymás „eszmei” ellenfele, de mindkettő hatalommániákus. Az uralkodásvágy már többször is szövetségessé tette őket, amibe mindig belebuktak. De nem adják föl. Eszmerendszerük kovásza nem Fidesz- vagy Orbán-gyűlöletük, hanem mélységesen mély utálatuk minden iránt, ami magyar. Orbán csakis úgy kerül be látószögükbe, hogy rettenetes energiái révén nemcsak összetartja pártszövetségét, hanem meg tudja mozgatni a kommunista liberalizmusban eltunyított, akcióképtelenné tett magyar nemzettestet.

Az ellenoldalon nincs Orbán-szerű figura. És ez a legfőbb bajuk. Jelentéktelen hervantyúk vezető politikusaik, hiába keverik őket nagy üstben, mint a viccbéli cigány: nem lesz belőlük „rendőr”. Utolsó reményük, hogy a Fidesz szétbomlik, ahogyan tette ezt eddig az MDF, a kisgazdák, a liberálisok és már az LMP, sőt az MSZP is voltaképpen. Orbán politikai karaktere De Gaulle-ra emlékeztet. (Párizsban tartózkodtam éppen, amikor nekilátott a francia nép fölélesztéséhez.) Még eszmei vonalon is sok hasonlóságot látok köztük, elég ha most a nemzet-szaporulat kérdéskörre utalok, amit De Gaulle máig hatóan megoldott.

A könyvhétre megjelent két kiadvány, az Antológia és a Hét krajcár kiadó jóvoltából, mind a kettőt Bozók Ferenc költő és piarista tanár állította össze, kimondottan azzal a tisztelendő céllal, hogy egy gyékényre ültesse a jobb és a baloldalt. Amely erőlködés teljesen fölösleges, mert kivitelezhetetlen. Mindig is léteztek egymással szemben álló pártok, politikai, esztétikai mozgalmak, irányzatok, s a fene sem akarta őket homogenizálni. A két háború között ott voltak a nyugatosok, a Napkelet, a Kelet népe, az Új Idők keresztény-polgári középosztálybeli írói, a népi írók bal- és jobboldala, köztük kommunisták és szélső jobboldali nyilas felhangúak (de nem nácik és nem fasiszták!) is. Azután különféle magánutat járók, katolikus írók, sehová sem tartozók, Koós Károlyok, Kuncz Aladárok, Somogyváry Gyulák, Wass Albertek, Kolozsvári Grandpierre Emilek, Szentkuthy Miklósok, Kárpáti Aurélok, a fene sem akarta őket egy gyékényre terelni.

A sokszínűség, a sok irányultság minden kultúra és irodalom értéke. Egy horribiliter nagy különbség azonban ágaskodik a tegnapelőtti és a mai írói, művészi csoportosulások között. A Horthy-korszakban csak a pártpolitikaiak gyűlölték egymást fogcsikorgatva. A kommunisták és a nácik. Az urbánusok és a népiek, az Új Idők vagy a Kelet népe írói tudomásul vették egymás létét, de ellenlábasuk megsemmisítésére egyáltalán nem törekedtek. És az a mérhetetlen különbség a mai és a régi írók között, hogy a 19-es emigránsokat kivéve, nem törekedtek az ország lejáratására külföldön.

A mai liberális vagy baloldali írók és művészek számára viszont „kötelező” penzum a külföldön űzött nemzetgyalázás. Fájdalom, de ez a legfőbb akadálya a hőn óhajtott összeborulásnak.

Szalay Károly