A baloldal, beleértve az SZDSZ-t is, nem tagadja meg önmagát. Mentalitása, elvei, ízlése szerint ünnepelte meg 1956. október 23-át. Ugyanúgy mint akkor, teljes csődbe juttatta az országot, mondhatni nyomorba, propagandistái, médiások, tisztségviselők, az ő filozófusaik, művészeik a kormányhatalom mögé sorakoztak – most is helyeselték a vérontást, ők pedig lőttek is huszonharmadikán, ahogyan lőttek 1956-ban is. Van azonban különbség a két időpont történései között. Nem az, amiről szóbeszélnek, hogy akkor diktatúra volt, most nincs, mert ez nem igaz. Akkor is önkényuralom volt, most is az van, csak más eszközökkel. Hiszen az úgynevezett konvergenciaprogram bevezetésének a módja, a kormány pökhendi önteltsége és diktatórikus eljárása igenis azt az önkényuralmat idézi. Iszonyú figyelmeztetés ellenére járja a maga gőgös útját, minden napra tartogat valamit, minden intézkedése a nép, hangsúlyozom, az őket megválasztó nép ellen irányul. Az elnyomorítás ismét folyamatba tétetett.

De mégiscsak igaza van azoknak, akik különbséget tesznek a mai 2006 októbere és 1956 ősze között. Akkor a magyar nép évtizedes szenvedése után megélte a csodát, amit a történelem ritkán produkál, megélt tizenkét gyönyörű napot, a reménykedés, a hit, a jövőbe vetett bizalom napjait. Október végére, november elejére pezsgett az élet, virágzott a remény, s mindenki készült november ötödikére, az új, szabad élet megkezdésére. És hajnalban nyomasztó, tompa, mormogó dübörgésre ébredtünk. Nem mertük kimondani, de sejtettük, vége mindennek. Máig nem tudom, mit ágyúztak olyan kitartóan és olyan messze tőlünk az oroszok. November 4-én hajnalban egy országtól vette el a kommunista baloldal a reményt, az életkedvet, a hitet és az „ideiglenes” győzelem örömét. Ugyanaz a baloldal voltaképpen, amelyik ma is gyötör bennünket. Ne beszéljünk mellé. Az elszomorító csak az, hogy az a liberális párt, amelynek a tagjai 1989 előtt részben a demokratikus ellenzékhez tartoztak, részt vettek a kerekasztal által elfuserált rendszerváltoztatásban, most a fegyverek mellé álltak, s az önkényuralom mellett tették le voksukat. Lássuk be, hogy Márai Sándornak volt igaza, aki megírta naplójában, hogy az a fajta ellenzék, amiből most az SZDSZ megszületett, a kormány, a diktatúra fizetett ellenzéke volt, s várta a pillanatot, amikor az önkényuralom részesévé válhat. 1989 után az első adandó alkalommal meg is tette azt. Még Gyurcsány is elbizonytalanodott, mit tegyen Gergényivel, a csődöt mondott főrendőrrel, de az SZDSZ magabiztosan vette védelmébe a becsődölt tábornokot, a vérontás mellett voksolva, ezzel hiteltelenítve végleg 1989 előtti álságos ellenzékiségét. A gonoszszájú Demszkyvel az élén. 1956. november után is voltak lövöldözések, tömegbe lövetések, grasszáltak a pufajkások, a mai baloldal ősei, elődei vagy részt vevő tagjai. De nem is a lövöldözések, nem is a csengőfrászos ember-összefogdosások voltak a legrémesebb emlékeink. Sokkal inkább a tökéletes reménytelenség. Emlékezzetek csak! Sötétedéskor mindenki hazapucolt, mert kijárási tilalom volt, s a pufajkások gondolkodás nélkül lőttek (húha, ez is?), az ország pedig ült sötétben otthon, s hallgatta a Szabad Európa rádiót, néprádióból átalakított „világvevőin”, nekem speciel egy angol repülőgép-rádióm volt, és szorongva hallgattuk az üzeneteket szeretteinktől, amely jobbára ilyesféleképp hangzott: Laci és Erzsi üzeni a szabad világból Péternek és Magdinak, hogy jól van, a gyerekek is egészségesek. Kétszázezer, jobbára fiatal, életerős, aktív magyar tántorgott ki akkor külföldre. Mára ez minimum nyolcszázezer-egymilliós emberveszteséget jelent. Most a Gyurcsány-kormány konvergenciaprogramja irányul a gyermekes, a sokgyermekes családok ellen, megismétlendő egy újabb népirtás és tizedelés. Egy egész ország kanasztázott akkoriban bezárkózva lakásaiba és rettegve az éjszakai csengőhangtól. Őrülten, szenvedélyesen, menekülve a valóság elől szinte tébolyodottan kanasztázott mindenki. S csak abban reménykedhettünk, hogy szeretteink, barátaink, ismerőseink átjutottak a határon és üzennek, hogy élnek. De most miben reménykedhetünk? Akkor még a világháborúban és a kommunista terrorban meggyötört, de meg nem tört nép élt e hazában. Most a Kádár-rendszerben elhülyített és gerinctelenített arctalan massza.