Másfél évtizede tartó Szókimondó sorozatomban egyfolytában a baloldalt cikizem. Írtam róluk, hogy barmok, hülyék, tolvajok, hazaárulók, köztörvényes bűnözők, gyilkosok; tudatosan durván, amely szavak után a „gyagyást” akár kedveskedő becézésnek is tarthatnánk, ő azonban mégis ezen a szón akadt fönn.

Kételyeim támadtak, de más irányból. Puhány, megalkuvó voltam talán a legyagyásozásukkal? Cserben hagyott rossznak nem mondható stílusérzékem? A kommunista gyilkos Lukács György filozófus kedvenc szava szerint nem adekvát vagy nem megfelelő, bűneik súlyához mérten nem pontos kifejezést használtam? És gyagyás ismerősöm tévedett, amikor túl sértőnek ítélte a szót? A gyagyás nincs arányban baloldali politikusaink mérhetetlen ostobaságával, közbűnténnyé fajult butaságával? Töprengtem, szótárakat pörgettem, aztán megnyugodtam. A szó ugyanis ütődött, hibbant, ostoba, hülye, félbolond, együgyű, ügyefogyott, idióta, ökör, marha, féleszű – valóban durva kifejezések komikus, nevetségessé tevő szinonimája.

Érzékeny lelkületű ismerősöm vagy nem olvasta ezeket a pamfleteket, vagy úgy érezte, hogy a komikus leminősítés megalázóbb, mint a durva. Idősebb Dumas kardforgató hősei is jobban félnek a nevetségessé válástól, mint a haláltól.

A Magyar Hírlap béli kritikusom azt írta a Lilli kiadó által összegyűjtött „Politikai pornó” című kötetemről, hogy „Szalay minden írásában a baloldalt alázza.”

Maradva az adekvát, vagyis a lényeget kifejező fogalomnál, kérdem: vajon a legeslegdurvább „alázás”, eszméletlenül durva minősítés arányban lehet-e azzal a bűntettel, amit a baloldal immár évtizedek óta elkövet ellenünk? „Adekvát-e” bármiféle szó az 1919-es Lenin-fiúk rémtetteire, az 1945 utáni koncepciós perekre, rémülethadjáratokra, recskezésre, gulágozásra, kitelepítésekre, államosításokra, téeszesítésekre, csengőfrászra, egy ország rettegésben tartására, a magyarságra bevezetett numerus claususra? És arra a megtorló hadjáratra, amit 1956 után gyakoroltak, nem szóban, hanem tettben, a nemzetárulásra, a Kádár-adminisztráció lelki, szellemi, erkölcsi posványosítására, amely mindmáig tart? Kimondani is szörnyű: az értelmiség közreműködésével. És a népirtás? És 1989 után a vörös Bourbonok liberális és szocialista álarcban való visszatérésére, a nemzeti vagyon eltékozlására, lenyúlására, a szellemi élet pimasz kisajátítására van-e a szótárban megfelelő szó? Ma is működő nemzetirtásra, a magán- és közerkölcsök rombolására, különösen a Nemzeti Színház szexuálpojáca Alföldi Róbert gusztustalanságaira, mindenféle tudatos erkölcs- és ízlésrombolására a médiában, van-e megfelelő (adekvát) minősítés?

Kérdem teljes joggal, ismételten, vajon azt a szörnyűséghalmazt, aljasságot, amit a balliberális oldal a nyakunkba szakasztott, futószalagon gyártva az erkölcsi-szellemi élőhullákat és valódi halottakat, lehet-e adekvátan megglosszázni? Nem lehet. Szó és tett nem azonos kategória.

Fentebb idézett kritikusom szerint legjobb regényeimben a „súlyos mondandó szikrázó humorral árad”. Vajon létezhet-e bármennyire szikrázó szatíra arról, hogy ez a baloldal visszavonhatatlanul tönkretette az életünket, megnyomorította a létezésünket, s unokáinkét is? Van erre kellően alázó szó?

Szalay Károly