De Jeans Jamestől Steven Weinbergig és tovább, begyűjtöttem a kételkedésre okot adó munkákat, s lelkem Mallorcái ezek az olvasmányok.

A jó múltkorjában beszámoltam önöknek Smolin olvasmány-élményemről, a divatos „húrelmélet” ürügyén. Most, ismét egy rendkívül szórakoztató elméncség került a kezembe, Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája – A radikális gondolkodás szabadsága alcímmel.

Megerősíti gyanakvásunkat korunk szellemi életének válságáról, lerombolja a fölsőbbrendűnek vélt egzakt tudományok és tudósok iránti ajnárunkat, vagyis azt sejteti, hogy 2×2 nem mindig 4. Michael Brooks bekukucskál a tudományos élet és bálványozott nagy tudósok paravánjai mögé, afféle szellemi paparazzóként elképesztő titkokat leplez le.

Azt kutatja: mi rejlik a nagy fölfedezések hátterében, mit titkolnak és titkoltak el a nagy fölfedezők, miként loptak, csaltak, hazudtak a köztudat legnagyobbjai, az erkölcs Mont Blanc-jai.

Korábbi ismereteim és Brooks újdonságai között meghökkentő asszociációkat fedeztem föl, s ha konzultált volna velem, értékes információkkal szolgálhattam volna könyvéhez. Persze azt sem tudja, hogy létezek, ami nem csuda, hiszen ma élő kortárs író-kollégáim jó részének sincs fogalma rólam, noha naponként találkozunk.

Könyvéből ezúttal csak az Einstein körüli kloákázást emelem ki. Persze, karfiolagyú plöttyentyű az, aki korszakalkotó jelentőségét kétségbe vonja. De az is abszurdum, hogy még csak a kételkedés árnya sem vetülhet rá. Brooks ismerteti Einstein magánéletét, ami több mint lucskos. Nem is szerelmi életének mozzanatai az érdekesek, hanem főleg az, hogy saját szerb származású feleségét szakmailag is kihasználta, becsapta, holott ez a nő, kiváló matematikusként hathatósan közreműködött zseniális elmélete megszületésében.

De mit ír Brooks? Azt, hogy legendás képletét, a híres E=mc2-t „bizonyítani soha nem tudta.” Negyvenkét év alatt nyolcszor próbálta bebizonyítani a képlet helyességét, de nem sikerült. Utoljára 1934-ben, 400 tudós gyülekezete előtt, s akadt egy újságíró, aki egekbe magasztalta az eseményt. Ami szakmai tisztességtelenségére vallott – Brooks szerint. 1912-es bizonyítási kísérlete közönséges lopáson alapul. Max von Laue munkájából sajátított el elmefuttatást, de végül is lábjegyzetben kénytelen volt elismerni, hogy ez a „lopott” anyag is „egy teljesen értelmetlen feltételezést alkalmaz”. És 1934-re – írja Brooks – „már több matematikus is közzétette azokat a halálbiztos bizonyítékokat, amelyek szöges ellentétben állnak Einstein elvetélt kísérleteivel.” Nem folytatom tovább.

Semmit sem veszek készpénznek. Puszta passzióból utánacsakliztam a kérdésnek. Így találtam rá egy magyar alkalmazott matematikus könyvecskéjére, Dobó Andoréra, amelynek a címe: Albert Einstein a fizika nagy forradalmára (2005, Szenci Molnár Társaság kiadványa). És az interneten egy meglehetősen vaskos anyagot Dobó relativitásértelmezéséről – matematikailag.

Lényege: a Bólyai-féle hiperbolikus geometriát alkalmazva, megadta az energia, a tetszőleges sebességű mozgási tömeg és a fénysebesség közötti helyes összefüggést. Kellő önkritikával nem véleményezem, de matematikus barátaim fölső fokban nyilatkoztak róla. Csak a hivatalos szakma hallgat. Nem cáfol és nem bizonyít. Igaza lenne Smolinnak? Válságban a tudományos élet böcsülete?

Szalay Károly