Ez a titokzatos, elképesztően legyűrhetetlen, vonzó és átalakító erő vadidegeneket lényegít át magyarokká. Legjobb magyarokká. Gondoljanak a kunokra, jászokra! A szlávból lett Petőfire, Kossuthra. A német Herman Ottóra, Rákosi Viktorra. Herczeg Ferencre, aki csak iskolás korában tanult meg magyarul, mégis ő lett a Trianon-ellenes revizionizmus európai élharcosa, az ugyancsak német származású Rákosi Jenővel, hogy a román származású Erdélyi Józsefet ne is említsem.

A késő középkorban és a kora újkorban a nyugati egyetemeken tanuló idegen származású magyarországi diákok hungarusnak nevezték magukat. Ők találták ki ama legendás szállóigét, hogy Magyarországon kívül nincs élet, de ha mégis van, az nem ugyanolyan. (Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita.) Tehát a magyar szellemiségnek, a magyar mibenlétnek transzcendens varázsereje van ősidők óta. Ez kultúránk esszenciája, amibe beletartozik a sportkultusz is.

Azt viszont már megírtam: ez a titokzatos, spirituális erő gazfickókra, szellemi, erkölcsi alultápláltakra, lüttyentyűkre hatástalan. Karinthy Frigyest zsidó származásúnak mondják. Kétségtelenül zseni volt. És ki írta a legszebb, Trianont fájlaló hazafias siralmat? Karinthy. Hasonlóképpen az ugyancsak idegen eredetű Sajó Sándorhoz. Pedig ő még csak zseni sem volt.

A világ sokkal titokzatosabb, megfejthetetlenebb, mintsem bölcselmetek fölfogni képes, hogy shakespeare-kedjek egy kicsinyég. A bölcselmetek szó persze érvénytelen a magyargyűlölő liberális meg vörös meg zöld idiotisszimákra. Tömören. Transzcendentális, földöntúli titkot sejtek a magyar sportsikerek mögött. Nem taglalom tovább a kérdést, mert nagy meglepetésemre a médianyilvánosságban oly színvonalasan, szakszerűen és körültekintően elemzik a teendőket is, hogy nem óhajtok hozzáfűzni semmit. Ehelyett megismétlek önöknek egy több évtizedes igaz történetet, amit már megírtam valahol, részletesebben.

Würtz Ádám rajzművész barátommal bejártuk Magyarország legeldugottabb zugait, néprajzi tárgyakat gyűjtve. A világtól akkor teljesen elzárt Berzencén sikerült találnunk néhány darab cserépkályhapártát. Áldott emlékű biológus barátom, Tóth Laci úgy elámult parasztkályhám szépségétől, hogy ő is vásárolt egy teljes kályhát. Amit meglátott nála Vérteskozmán Balczó András és rögvest lekocsizott Berzencére lószállító utánfutójával. A falut vagy ezer magyartudatú horvát lakhatta akkortájt. Kétkeziek, mezőgazdaságiak. Amikor híre ment, hogy Balczó a falu főterén álldogál, odasereglettek, s hoztak neki vagy kilenc csodálatos kályhát. Sőt. A hiéna műkereskedőktől eldugott, különösen szép, értékes népművészeti tárgyakat is. Ajándékba! Balczó azonban azokat köszönettel visszautasította s ragaszkodott a kályhák kifizetéséhez is. De az öregasszonyok makacsabbak voltak: Balczó úr, maga annyi boldogságot szerzett nekünk győzelmeivel, – mondták – hogy mi egy fillért sem fogadunk el! És történt mindez az Isten háta mögött, amikor talán még tévé sem volt a faluban! Azt hiszem, Balczó talán engedett, s elszenvedte első vereségét – öregasszonyoktól.

Akárhogyan is van, ez a történet része a magyar sportmisztériumnak. Amibe most a magyart undorkodó fanyaloncok belerokkannak. Bánom is én. Ámen, vagyis úgy legyen.

Szalay Károly