A korábbi díjat az értelmiség, a tudósok, az akadémikusok nevében vehette át Szegedi-Maszák Mihály, gátlástalan segédeivel együtt, a Magyar Irodalom történetei című kollektívan elkövetett monstre hazugságáért.

A magyar értelmiség felelőssége többszörös, mert 1945, 1956 és 1990 után is odaállt harsány szolgaszenvedéllyel a mindenkori kommunista és liberális hatalom az országot fölprédáló politikai bűnözők mellé, és ma is támogatja őket országrombolásukban. Holott éppen az lenne az értelmiség föladata, hogy megvilágítsa a társadalmat, leleplezze a politikusok kártékony hazudozásait. Kár is ezen tovább tojózni.

Afféle „három csapás” törvénnyel kellene sújtani ezt a velejéig romlott értelmiséget is. Az élősködő kártevőket, a néző hülyítésére szakosodott médiasztárokkal, celebekkel együtt.

Draskovicsra ne is vesztegessünk több szót. Foglalkozzunk az „értelmiségi” szindrómával Szegedi-Maszák és irodalmi bűntársai, Veres András, Kulcsár-Szabó Péter, Horváth Iván, Margócsi István meg a többi egyetemi tanár, akadémikus, kritikus kapcsán. Hiszen még jó szándékú, derék emberek sem fogják föl a maga teljességében az irodalomtörténész akadémikusok hazudozásainak társadalmi veszélyességét.

Aminek előidézésében Nádas Péter író a legfőbb ludas azzal, hogy az őszödi Gyurcsány-beszédet zseniálisnak nyilvánította, legalizálva a gyáva hazudozást, amivel követendő példának minősítette azt.

Az értelmiség hazugsággal fölérő felületességére másik példa. Szegedi-Maszák, aki „etalon”, ezt írta 2003-ban: „A Szózat mai értelmezéséhez hozzátartozik, hogy az 1956-os forradalom idején kitüntetett alkalmakkor énekelték, mint ahogy az Egy mondat a zsarnokságról mai jelentése is elválaszthatatlan attól, milyen szerepet játszott e költemény 1956 októberében.” Semmit! Mert csak november 2-án vált ismertté, szűk körben. A legfőbb baj nem a tény, hanem az, hogy ezt az eszement, anakronisztikus képtelenséget 2003-tól 2009-ig több száz akadémikus, egyetemi tanár, kritikus és író nem vette észre! Nem korrigálta: sőt még 2008-ban is mint értékorientáló kijelentésre hivatkozott egy költő, egyetemi oktató.

Ez annyit jelent, hogy az értelmiség nem akármilyen része kritikátlanul elfogad mindent, ha egy úgynevezett „tekintély” állítja. De lehet, hogy csak szakmai előmenetelét félti a disznófejű akadémiai nagyúrtól. Rossz belegondolni, micsoda tévedéscunamit indíthat meg egy efféle ökörség.

Miszerint Illyés Gyula verse először csak „szerepet játszott” 1956 októberében. A következő lépcső: fölruházzák a kritikátlan lihegők ugyanazzal a funkcióval, amit a Talpra, magyar! ténylegesen betöltött 1848- ban. Ettől már csak apró sasszé azt állítani, hogy az Egy mondat a zsarnokságról robbantotta ki a forradalmat. Az irodalomtörténeti hülyeség így kanonizálódik akadémikus segédlettel. Amikor a fentebbi anakronisztikus ökörséget lelepleztem, megírtam és elküldtem a nemzeti sajtónak. Nem is válaszoltak: a hülyeség cinkosaivá váltak a Kortárs kivételével.

A Sánta kutya-díjat a gyurcsányi rémuralom által gerjesztett korszellem szülte mint történelmi szükségszerűséget. Amely hatalom sok tekintetben rosszabb, mint a Rákosi- vagy a Kádár-féle baloldali diktatúra volt. A Kossuth-, Széchenyi- és egyéb díjak, kitüntetések osztogatásában mindenképpen. Mert még elfogultabb és még hazugabb. E díjazások és jutalmazások maguk is megérdemelnének egy Sánta kutya-díjat.

Szalay Károly