Parlament, országház, képviselőház. Jelkép. Az ország politikai létformájának a szimbóluma. Elhívatott emberek munkahelye, akik arra vállalkoztak önként, hogy tízmillió ember gondját-baját, jelenét, jövőjét magukra vegyék. Azért kaptak bizalmat, mert a társadalom úgy vélte: felelősségteljes, okos, művelt emberek, s az ország sorsa a kezükben jó helyen van.

A Duna-parton álló remekmű, Steindl Imre épülete még a 282 900 négyzetkilométeres történelmi Magyarország igazgatására alkottatott a 19. század második felében, a Monarchia legvirágzóbb időszakában. Az erőt, a szépséget, a dicső múltat és a biztató jövőt testesítve meg. Ha nagy ritkán folyosóin lépdelhetek, termeiben gyönyörködhetek, még mindig összeszorul a torkom az áhítattól, amit lenyűgöző szépsége, az általa képviselt ezeréves múlt varázsa gerjeszt bennem.

Szentségtörésnek tartottam, hogy mire fölcseperedtem, a kommunista hatalomátvétel után „bunkócska te drágák” grasszáltak folyosóin, termeiben. Gondolják meg: Rákosi, Gerő, a barcelonai hóhér”, Farkas Mihály, Piros László, az AVH véreskezű rémei, Rajk, Riesz és Kádár, a barát elárulója, a habzó szájú Marosán, a szörnyűséges Komócsinok, a könyörtelen Biszku és az emberi nemzés többi szégyene bitorolta ezt a számomra több okból is szent helyet, s még csak nem is kapisgálták, hogy a világ egyik legpompásabb környezetében véglénykednek. Igen.

Szenvedtem a gondolattól is, hogy a magyar múlthoz, szellemhez, szépséghez semmi közük káderek gyalázzák meg gusztustalan „szarzsákjukkal” (Pázmány Péter szava) a magyar államiság szimbólumát.

Kimondani is borzadalom, hogy napjaink parlamenti pártbéli képviselői is ezeknek a méltó utódai.

Viselkedésükből a közszereplésük megkövetelte méltóság teljességgel hiányzik. Védettségük tudatában kötözködnek az utcán őt igazoltató rendőrrel, támadják a paksi erőmű továbbfejlesztését, miközben bevallják, nem értenek az atomhoz, s előző években cégük százmilliókat vett föl az erőmű népszerűsítésére. Átmásznak idegen kerítéseken magánterületet sértve, s pökhendiznek az őket távozásra szólítóval. Majmokként fölmásznak a köztársasági elnök erkélyére, állami tulajdonú zászlókat visznek zálogba, konfettit, papírgalacsinokat szórnak az ülésteremben, megszállják az előadó-pulpitust, az elnök ülőterét, durván sértegetik kolléganőjük küllemét, s zászlórudakat hajigálnak ki az ország háza ablakán, mint valamiféle elvetélt gerelyvetők hirtelen rájuk tört dilihoppjuk által vezéreltetve.

Széllel-bélelt politikancák azzal kérkednek az ATV-ben, hogy ők eregettek rút luftballonokat a tárgyalóterem gyönyörű mennyezetére. Az exminiszterelnök szemére veti jelenlegi kollégájának, miként került a Rózsadombra? De magától elfelejti megkérdezni, ki volt az az elhurcolt zsidó, akinek most a rózsadombi villájában ő méltatlansága lakik?

Őrületes lármát csinálnak az ülésteremben, hogy az elnök kénytelen berekeszteni a munkát, a törvények megszavazását.

És mindennek a teteje: az MSZP nem akárkije, hanem elnökhelyettese stikában számlát vezet egy bécsi bankban. Röhögtető volt nézni Mesterházyék meglepetéstől elpottyadt pofáját, magatehetetlenségüket. Ahogyan azt a hamisított videók leleplezésekor tétovázták össze. Máskülönben Simon Gáborról gondoltam volna ezt utoljára a bandájából…

Lehet, hogy a szótekerencnek tényleg tehetséges (de mire ment vele?) Gyurcsánynak van igaza, amikor történelmi mélypontról zagynakolt?