Miként juthat ilyesmi a volt KGB-főnök eszébe, 49 évvel később? Mintha a török köztársasági elnök, úgyis mint ex-szultán, azzal nyugtatgatná Mádl Ferencet, soha többet Mohács! Dési és a másik három rettentő dilemmában vonaglott. A tárgyilagosság látszatát igyekeztek kelteni 1945 elemzésében. Holott ők azt lelkük mélyén egyértelműen fölszabadításnak tartják. Csakhogy ezt ma már kerek-perec kijelenteni kockázatos, ezért köntörfalaztak. Áldilemmáztak, mert ideológiai kötődésük is egyértelmű, a történelem – filozófia misztériumából pedig körömfeketényit sem értenek. Egyszerre egy szájból fújtak hideget és meleget, a látszattárgyilagosság érdekében, de úgy, hogy annak végeredménye a vörös hadsereg megdicsőülése legyen.

Egyértelműen a megszállók pártján állanak, történelmi tényeket hamisítottak, mellébeszéltek, és saját népüket feketítgették, a vörös katonák rémtetteit mentegetendő. És egyfolytában önellentmondásokba keveredtek. Professzor Krausz szovjetmentegető érvként ócska közhelyeket és álbölcsességeket szajkózott. Az, aki háborút kezd, vagy abban részt vesz, – ígyen filozofálgatott – az számoljon a következményekkel. Vagyis, jaj a legyőzöttnek. Vae victis. Ezt azonban nem a civilizált latinok mondták, hanem Brennus gall vezér, aki totális győzelme ellenére csalással is nyomorította a rómaiakat. Ennek a gátlástalan barbárnak a mondásával, pontosabban mondása lényegével próbálta védelmezni Krausz a vörösök magyar nők ellen elkövetett erőszakját.

Öngól ez bizony a javából. Mert egy két és félezer éves barbár hadierkölccsel érvel ma a vörösök mellett. Amiből azt következteti a logikus elme, hogy nem fölszabadítás volt ez, ahogy Krausz látni szeretné, hanem keletbarbár megszállás. Abban gyorsan megegyeztek, hogy az ország önként, német fölkérés nélkül lépett be a háborúba.

Tehát a szovjet bosszúhadjárat teljesen jogos volt! Ezen a nézeten persze a mai történetírás túlhaladt, csak csökött, bolsevizmussal fertőzött agyak gondolhatnak ilyesmit. Vörösterrort mentegetésük odáig fajult, hogy a nyájas, holdvilágképű finom úriember, Vida István megmagyarázta: a háború természetes velejárója a nemi erőszak és a fosztogatás. Ha pedig természetes, akkor elfogadható, tudomásul veendő. Csak a magyar katonák számára nem. Erre duplázott rá a tejfeles szájú Dési, aki keleti fronton elkövetett magyar szörnyűségekről regélt, aminek érthető és logikus viszonzása volt az, amit a vörösök tettek a magyar nőkkel.

Nem akarok poénkodni, de a magyar katonák brómot kaptak a keleti fronton, az oroszok meg vodkát. Vida azt is elismerte, hogy a szovjet hadseregben törvényes szokás volt a három nap szabad rablás és erőszak. Mindenesetre az a benyomása támadt a nézőnek, hogy Dési némi kárörömmel nyugtázta a magyar nők bosszúból történt megaláztatását.

Nekem viszont az a véleményem, hogy semminemű gazság nem lehet más gazságok mentsége vagy indoka. Való, hogy a vörös katona nem fölsőbb utasításra erőszakolt. De központi irányítással rabolt. Erre bizonyíték, hogy még ma sem adták vissza elhurcolt műkincseinket, amelyek egy része a nácik által üldözött zsidóké.

1945 történéseire nincs meggyőző mentő érv. Egyszerre nem lakhat jól a kecske és maradhat meg a káposzta. Az meg kifejezetten mekeg, hogy Krausz azt állította: a horthysta propaganda feketítette be a vörösöket és hergelte ellenük a magyar népet. Nem gondolnám, hogy Arthur Koestler a Darkness at Noonban horthysta bértollnok lett volna. Igaz, amikor még Krausz olvasott, ez a mű tiltott listán volt a fölszabadított országban. De mi is történt 1945-ben és később?

Engedjék meg, hogy ezt a bonyolult történést egy tanmesével megvilágítsam: Péter, a falu szélén elkapja Juliskát, letépi ruháit és nekilát, hogy megerőszakolja. Jön azonban Jancsi, leüti Pétert és a fölszabaduló Juliskát ő erőszakolja meg. Vagyis Jancsi valóban megszabadította Juliskát Pétertől, de nem a nemi erőszaktól. Amiért Juliska egyiküknek sem tartozik hálával, csak a négy ATV-s okosjani.