Ám az is igaz, hogy fölgerjesztette a szélsőségeket. Ergó, a szocialista párt lelkendezői hülyék. Hiszen bálványuk Gyurcsány, doppingbogyója, izomfejlesztő anabolikus pirulája – szándékuk ellenére – e mozgalmak.

Mondják már meg nekem, mi a fészkes lótüdőnek kellett meneszteni, ha jól végezte a dolgát? Mert jól végezte, hiszen párttársai őrjöngve megtapsolták! Vagy nem kellett volna útilaput kötni a talpára, vagy nem kellett volna lelkesen körülhörögni.

Akárhogyan vesszük, ez az epizód is kacagtató kabaréjelenet, kimeríti Emmenuel Kant komikumelméletének „ésszerűtlen ellentmondás” fogalmát, a tapsikolók pedig a bergsoni „komikus mechanizmusét”, hiszen nevetséges, gépies mozgáskényszerben viselkedtek.

Marx úgy vélte, hogy a történelmi események ismétlődnek; egyszer tragikusan, egyszer komikusan kerülnek színre. Reménykedjünk, hogy most nevetve válunk meg keserves kommunista múltunktól. S ha ez igaz, Gyurcsány és lökött eszű társasága fölülmúlhatatlan érdemeket szerzett a liberál-kommunizmus lejáratásában.

Javaslom tehát, ha győzünk, állítsunk emlékművet Gyurcsánynak, sikeres bedolgozóit, mint mellékalakokat köréje telepítve: Nyakót, Szabó Zolánt, Újhelyit, Gurmait, Vadait, Hagyót, Zuschlagot, Bolgárt, Avart, Bajort meg a többit. Nem bánom, a Gyurcsányért lelkesedő Nádas Pétert is, azért, hogy megadták a kegyelemdöfést a szörnyszülött koalíciónak.

Röhejes volt Mesterházy „kormányprogramként” elővezetett viccelődése is. A szokványos, évtizedekre előretervezett országos fontosságú ígérgetések között említette meg, hogy visszaállítja a melegétel-jegyeket. Amitől első hallásra megrémültem, mert úgy értettem, melegek elfogyasztására szolgálnak az utalványok.

Persze az sincs kizárva, ha maradnak, úgy tönkreteszik a mezőgazdaságot, hogy élelmiszerhiány okán emberevésre fanyalodunk. Volt már erre példa a kommunizmus történetében! A szerencsétlen ukránok művelték ezt a sztálinizmus diadalmas menetelése idején az 1930-as években.

Nemkülönben kacaghattunk az elmúlt nyolc esztendő káprázatos sikerein. Amelyek persze csak őket kápráztatták el. Olyan ez a teljes körű hencegésük, mintha az aluljárókban fagyoskodó hajléktalanoknak azt bizonygatná: nem veszitek észre, ti elégedetlenek, hogy tágas, szellős márványcsarnokokban dőzsölhettek a kormány jóvoltából, szűk, bűzös, fülledt nyomorkéglik helyett?

Maradva még mindig a kész röhej felségvizein: önmaga hazugságaitól megrészegedve Mesterházy elrikoltotta magát: Utánam, srácok! Kicsodák? Netán a kövéren szuszogó, gutaütés kerülgette Kiss Péter, a kopasz, asztmás küllemű Szekeres, a spirituszban tartósított Horn, a vonszolmány Vitányi, a fölvarrt arcú Lendvai? És ki mindenki még, akinek már a csoszogása sem a régi? Ők a srácok? Meg a többi, ott az előzetesben, vagy azok, akik odakerülnek hamarosan?

Ön/maga ver/te sereg/ meg/cseleked/ te amit/ tőlünk/ követelt/ a haza.