Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök (b) Zoran Milanovic horvát államfõvel tárgyal a NATO csúcstalálkozójának szünetében Vilniusban 2023. július 12-én
Hirdetés

Horvátországban idén április 17-én tartottak előrehozott választást, amelyet igen sok furcsaság kísért. Kezdve azzal, hogy a hivatalban lévő köztársasági elnök, Zoran Milanović nyíltan saját magát pozícionálta a kormányfői posztra, valamint hogy a választást szokatlan módon egy szerdai napra tűzték ki, a jellemzően bevett hétvégével szemben. Nem született nagy meglepetés, amikor a választást az Európai Néppárthoz tartozó szalonjobboldali Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) nyerte, amelynek színeiben Andrej Plenković 2016 óta vezeti az országot. Azonban a párt így is vesztett pozícióiból, és a kormányalakításhoz szükséges képviselői helyekkel egy párt sem rendelkezik. A nagy kérdés, hogy a most következő koalíciós tárgyalások győztese Plenković vagy pedig a „horvát Trumpként” is aporsztrofált Milanović lesz-e.

A horvát politikáról elöljáróban érdemes leszögezni, hogy tipikusan nem szokott közérdeklődésre számot tartani. A Jugoszlávia szétesése óta eltelt 33 évből 26-ban a HDZ vezette az országot, amely számos alkalommal pozícionálta újra magát a szalonjobboldaliságtól kezdve a keményvonalas populizmuson át a revizionista nacionalizmusig terjedő skálán. A velük szembenálló Szociáldemokrata Párt, a korábbi állampárt utódja pedig szinte permanens ellenzékiségbe szorult, amelyet egyfajta kisebbrendűségi érzés is kísért. Ez ismerős lehet az elmúlt 14 évből a hazai belpolitikából is, azonban a horvátoknál elmaradtak a menetrendszerű messiások, a csodavárás.

Ebben az elfásult politikai környezetben hozott változást Zoran Milanović, a „horvát Trump”, aki bár régi fősodorbeli szereplő, képes volt újítani az imázsán. Magyar szempontból több minden miatt is emlékezetes lehet. Így például azért, mert 2011 és 2016 között ő volt hazája miniszterelnöke, aki a 2015-ös migrációs válság idején többször is keményen kritizálta a magyar kormányt, például a határkerítés miatt. Akkor azt mondta, hogy Magyarországot „60 évvel ezelőtt legázoltak a szovjet tankok, ugyanakkor mégsem épített drótkerítést senki köréjük”, valamint egy vakbélhez hasonlította hazánkat. A horvát-magyar viszont mai napig mérgező MOL-INA ügy kapcsán pedig azt mondta, hogy „Magyarország jó volt Horvátországhoz a délszláv háborúban, mert ez nem került neki semmibe, most azonban akadályozza az igazságügyi együttműködést.” Kemény szavak ezek, amelyek egyúttal jelezték a törést az addig kifejezetten jónak számító kapcsolatokban.

Milanović 2020-ban a köztársasági elnöki székbe ülhetett be, amelyet Horvátországban közvetlenül választanak meg. Azóta azonban úgy tűnik, megvilágosodott számos kérdésben. Például a migráció kapcsán már korántsem olyan megengedő, mint miniszterelnöksége idején. Úgy fogalmazott, hogy a horvát határ szent, hiszen azért emberek haltak meg, a migránsokat pedig már nem tekinti segítségre szoruló menekültek. Nagyjából tehát csatlakozott a magyar állásponthoz a kérdésben. Habár bombasztikus kommunikációs stílusára jellemző, hogy most már azért kritizálta a magyar határkerítést – amelynek korábban a létét is sérelmezte – , mert az nem elég hatékony szerinte. Hangosan békepárti politikus is, aki ennek megfelelően meg is kapta az „oroszbarát” címkét, míg a kormányzó HDZ erőteljesen háborúpárti, Ukrajna végsőkig való támogatásának híve. Ez olyannyira igaz, hogy ott voltak azon a megbeszélésen is, ahol Emmanuel Macron francia elnök próbált a csapatok küldése mellett érvelni, habár szavakban ezt az ötletet elítélték.

Korábban írtuk

A horvát választások tétje kapcsán a nyugati sajtó semmiféle kétséget nem hagyott. Mindenhol azzal kapcsolatban jelentek meg szalagcímek, hogy Horvátországban is „oroszbarát” rezsim kerülhet hatalomra, amely a továbbiakban már nem támogatná Ukrajnát. Milanović tehát ebben és a migráció kérdésében egyértelmű szövetségese lehetne a magyar kormánynak, amennyiben képes valamilyen módon kormányt alakítani. 

Ha megnézzük a választás eredményét, azt láthatjuk, hogy míg a HDZ 61 mandátumot szerzett, a szociáldemokraták 42-t, a jobboldali Haza Mozgalom 14-et, a szuverenista Híd 11-et, a Možemo! („Képesek vagyunk rá!”) zöld-liberális párt 10-et, két kisebb párt pedig 5-öt. A helyzet feloldásában nagy szerepet játszhat az a nyolc kisebbségi képviselő is, akik korábban sokszor töltötték már be a királycsináló szerepét. Ebből egy hely a magyar kisebbségé, három a szerbeké, három a külhoni horvátoké, a maradék pedig a bosnyákoké. A kormányalakításhoz a 151 képviselőből 76 támogatása szükséges, ez pedig egyetlen pártnak sincs meg. Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a jobboldali HDZ helyzeti előnyben van, hiszen több jobboldali párt jutott be, ráadásul a kisebbségi képviselők bizalmát is rendszeresen élvezi a kormány. Ám a Haza Mozgalom már korábban kizárta velük a koalíció lehetőségét, aminek az oka az, hogy korábban a koalíciós közös kormányzás nem volt túl sikeres, és a két párt közötti szakítás is igen csúnyára sikerült. Ez alapján a HDZ leginkább csak a szuverenista Híd támogatására számíthat. 

Azonban a valódi szuverenista üzeneteket pont a kormány kihívója, Milanović köztársasági elnök fogalmazta meg, míg a HDZ belesimult a néppárti szalonjobboldali fősodorba, amely már szinte teljesen egészében együtt mozog a brüsszeli föderalistákkal. Ám Milanović se számíthat diadalmenetre: pártjának legtermészetesebb szövetségese az zöld-liberális Možemo, amely a populista-szuverenista irányvonalat teljes tévedésnek tartja. Igen furcsa politikai helyzet ez, amely teljesen felkorbácsolta a horvát belpolitika jellemzően nyugodt vizét.

Az alkotmánybíróság már korábban érzékelte azt a furcsa helyzetet, hogy Milanović hivatalban lévő köztársasági elnökként kíván politikai kampányt folytatni a miniszterelnökségért, ezért március 18-án olyan döntést hozott, amely ezt kategorikusan kizárta. Az elnök válasza persze nem maradt el, „írástudatlan gengsztereknek” nevezte a testület tagjait. A választás után, mikor egyre inkább olyan helyzet kezdett előállni, hogy Milanović esetleg újra visszaülhet a kormányfői székbe, sietve újabb döntés született április 19-én. Ennek értelmében az államfő megsértette a korábbi határozatot, mivel nem vehetett volna részt egyetlen politikai párt tevékenységében sem, ezért a leendő kormány megalakításában sem vállalhat szerepet, nem lehet miniszterelnök-jelölt vagy kormányfő.

Milanović válasza persze nem maradt el, államcsíny előkészítéseként értékelte a döntést, illetve kijelentette, ez nem fogja eltántorítani őt attól, hogy a megfelelő támogatottság esetén kormányt alakítson. A helyzet egyértelműen hasonló jogi anarchia kialakulásával fenyeget, mint amit Lengyelországban láthatunk a Tusk-kormány regnálása óta.

Az idei április 25-26-i CPAC Hungary-n felszólalt Stephen Bartulica, a Haza Mozgalom parlamenti képviselője is, aki leszögezte, hogy a szuverenista áttörés folytatódni fog a június 9-i EP választáson is. Kifejtette, hogy a politikai győzelem önmagában nem elég, kulturális győzelemre van szüksége a normalitás erőinek a mindent uraló woke őrülettel szemben. Elmondta továbbá, hogy azt tanulhatjuk a kommunizmus áldozataitól, hogy készek voltak megszenvedni azért az igazságért, amely végül győzedelmeskedett. Továbbá arról is beszélt, hogy abból merít bátorságot, hogy Orbán Viktor a fenyegetések, zsarolások ellenére is kitartott az elvei mellett, és nem tudta országát megtörni a brüsszeli elit.

Mindezek azt mutatják, hogy Horvátországban is vannak olyan politikai erők, amelyek készek szövetségre lépni a szuverenista táborral és hazánkkal a woke elleni harcban. Csak reménykedni tudunk benne, hogy most olyanok jutnak kormányzati pozícióba Horvátországban, akik a két ország jó viszonyában, a békében és az erős határvédelemben érdekeltek, és a nyugati értékek megőrzéséért vívott harcban a normalitás oldalán állnak.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.