T. Edit

Nézem a biztonsági kamera felvételét, nézem a nagy akciót. Vékonyka nő halad el az utcán, pillanatra megáll, majd sután, bénán, pont azzal a mozdulattal, ahogyan kislabdát dobnak maguk elé három méterre a tornából felmentett lányok, elhajítja a festékesdoboz tartalmát. És Jézusom, majdnem melléönti…

Aztán a dobozt is eldobja, de az már nem talál, Horthy Miklós mellszobrát tehát nem tudta fejbe dobni pár méterről sem, viszont vörös festéktől csöpög, szóval, eredményesen zárult az akció.

Ebben a mozdulatban és persze, az egész eseménysorban, továbbmegyek, T. Edit egész lényében benne van a mi egész nyomorult huszadik századunk. Ez az évszázad 1894-ben kezdődött, amikor Szeles Adorján felrobbantotta a Hentzi-szobrot, amely Budavár hajdani osztrák védőjének állított emléket. Az újságíró kolléga bolond volt persze, de legalább hazafi – aznap temették Kossuth Lajost, kicsit felidegesíthette magát. 1944-ben egy kommunista akciócsoport felrobbantotta Gömbös Gyula szobrát. Legalább elmondhatták, hogy ha már frontra nem mentek, és a hazájukat árulták, tevékenyen töltötték szabadidejüket. Három évvel később Prohászka Ottokár szobrát döntötték le, és mellesleg úgy pár száz másikat, ami nem illett a holnapra megforgatandó világba. Mire válaszul 1956-ban Sztálin Jóskát emelték ki a csizmájából a Hősök terén. 1990 után sorra elvitték a kommunista szobrokat, de a Szabadság téri szovjet emlékmű ma is áll, azt a 2006-os tévéostrom idején igyekeztek átfaragni kissé a felhevült tüntetők. Legutóbb egy Dániel nevű zugügyvéd szállt szembe egy Horthy-szoborral, a dolog kissé balul ütött ki, menekülnie kellett a bátor forradalmárnak. Szerencsére a hazáját nem veszítette el, mert az nem volt neki.

Jól látható, hogy amennyi hős, annyi hülye is döntögetett szobrot a mi hosszúra nyúlt, ma is tartó huszadik századunkban. És most itt van nekünk T. Edit, a legnagyobb prófétaként, az idők pecsétjeként. Ő már nem dönt le semmit, mert örül, hogy él, mozog, eszik, alszik – Dániel után szabadon ő már csak festékkel önti le a kormányzó szobrát. Vörössel persze, hiszen ez a kedvenc színe.

Mármost mit lehet tenni T. Edittel? Fejezzük be helyette az általánost? Cseréljünk vele idegrendszert? Valójában nem felfüggesztett börtönbüntetést vagy pénzbírságot kellene adni neki, én kikötözném egy szoba közepén, aztán szépen, módszeresen leönteném vörös festékkel, de mindenhova jutna ám, nemcsak az okos buksijára. Aztán szabadon engedném, és Gandalf halhatatlan szavait repíteném becses személye, valamint elvtársai után: „fussatok, bolondok!”

T. Edit ugyanis úgy van, hogy nincs is. Nem hős, nem áldozat, hanem hülye. A hülyék pedig úgysem érik fel tettük súlyát, mondhatunk bármit, legközelebb is le fogja önteni a neki nem tetsző, magánterületen álló szobrokat. Lenne persze még más ötletem is T. Edit visszaszorítására, de alszom egyet a gondolatra, mielőtt leírom.

A merénylő faék egyszerűségű személyén túl akad itt egy érdekes körülmény. T. Edit ugyanis azt írja bátor tettéről Face­book-oldalán: „Ki a székely himnuszt a Parlamentből, le a székely zászlót a Parlamentről. Köztársaságot újra.” Hogy a vörös festékes rongálásról hogyan jutunk el szempillantás alatt a székely zászlóig, arra nézve akad megfejtésem.

Ezt a mondat ugyanis nem a zavart lelkű szerencsétlen mondata. Ezt a mondatot tollba mondta neki Gyurcsány Ferenc. Tessék még egyszer szemrevételezni a bejegyzést, figyeljük meg a DK-tüntetéseken pallérozódott stílust, a heveny magyarellenességet, az irigy és buta proli indulatát. Nem, a Horthy-szobrot nem T. Edit támadta meg, nem ő gyalázza a székelyeket. Ő csak a dobó kar, a hang, de mögötte ott áll a pápai luciferi, a gonosz felbujtó. Ez az ő politikája, ezek az ő módszerei.

Gyurcsány Ferenc és T. Edit egylényegű, pusztán máshol áll a hierarchiában. Az egyik dobogóról mond valamit, a másik meg is csinálja. De a lényeg mégiscsak az, hogy az a politikus, aki csőcseléket nevel, maga is a csőcselék része. Nekünk pedig vigyáznunk kell, mert történelmi leckékből jól tudjuk, mi szokott történni, ha a csőcselék elszabadul. Akkor T. Edit már nem egy szegény hülye, hanem sok-sok T. Edit mászik elő a csatornából, és amikor kedvenc politikusaik kiadják a parancsot, megindulnak. Megindulnak, hogy bosszút álljanak azért, mert hülyék, mert szerencsétlenek, mert semmire nem vitték az életben, és mert senki nem szereti őket. Eljönnek a házunkba, megvernek, meggyilkolnak minket, elüldözik a családunkat, és fél évszázadra hazavágnak egy országot.

Ne higgyük, hogy ez túlzás. A potenciális gyilkosok – ahogyan a hősök is – köztünk élnek. Rajtunk is múlik, hogy csatornában dagonyáznak-e egész életükben, vagy elszabadulnak. Ez a kis festékes flakon a levegőben, a Horthy szobráról csöpögő festék ne a kezdete, hanem a vége legyen valaminek. Arra kell törekednünk, hogy mi ne süllyedjünk erre az animális szintre, mert onnan nem könnyű a visszatérés. Tüneti kezelés helyett inkább a valódi elkövetőre koncentráljuk, szűkítsük a mozgási terét, ne adjunk neki társadalmi felhatalmazást. Hadd érezze legközelebb is, hogy neki meszeltek, soha többé nem lesz hatalmi tényező ebben az országban.

Ez a méltó válasz a provokációra, a feneketlen gyűlöletre.