Tájékozódás

Politikai szemszögből „ortodox” nemzeti-konzervatív barátaim némelyike fölháborodik azon, hogy az „ellenség” rádióját, televízióját, sajtóját és magától értetődően művészeti alkotásait is figyelem. Rohamosan fogyatkozó időm elkótyavetyélésének, pazarlásának tartják e cselekedetemet. Annak ellenére nem minősítem a „másként gondolkodó politizálókat” ellenségnek, hogy ők bizony annak tartják a magamfajtát, negligálják, ha valakinek más a véleménye, egyszerűen gazfickónak, ostobának, műveletlennek, sőt „patkánynak” titulálják nyilvánosan és magánbeszélgetésekben a velük nem egy húron pendülőket. Kajánul kikacagom a „lombrosói” arcú Szanyit, a hisztérikus Bangónét, a megszállottan hadonászó, tragikusan fontoskodó képet vágó Gyurcsányt vagy a most éppen kétségbeesetten futtatott (mert nincs más) Dobrev Klárát, amint kijelenti mint tényt, hogy elkergeti Orbán Viktort. Kifejezetten élvezem és szórakoztat a betelefonáló műsorokban a delikvensek véleménye, akik sok esetben kapásból jobban fogalmaznak, mint a profi műsorcsinálók, és tökéletes magyarsággal mondanak elfogult marhaságokat.

Vannak persze kivételek a betelefonálók között. Azokat az embereket nem sorolom ide, akik személyes tragédiáikat panaszolják el Rónai Egonnak és ország-világnak. Ezekre a kivételes esetekre egyszerűen oda kell figyelnie nemcsak a törpe ellenzéknek, hanem a kétharmados többségnek is. Már csak azért is, mert az egyre megzavarodottabb és tehetetlenebb ellenzékiek kormányellenes handa­bandát, netán vádat láttatnak-hallatnak az elhangzottakban. Az egyéni tragédiát leegyszerűsítik holmi kormányellenességre. És sandán szaladnak spicliskedni Brüsszelbe, ahogy régen a besúgók Berlinbe vagy a bolsik Moszkvába.

De nem csak az igen jól szerkesztett és bizony jól működő ellenzéki média társadalmi ismereteim forrása. A másik oldal, de főleg az „utca emberének” itt-ott elkapott, olykor indulatos véleménye. Lakóházban, villamoson, metrón, taxiban. Nemcsak a közvélemény-kutatásokból, hanem az ezer felől áramló véleményekből áll össze számomra a szent „közvélemény”.

Tájékozódásom fontos része a fiatalok, a gyermekek, az iskolások vélekedése. Nem föltétlenül a rádió, a televízió közvetítette gyermeki, ifjúi megnyilatkozások, mert azok többsége mesterkélt, valamiféle ünnepi alkalomra készült, nyuszifüles-fölbangónézott, olykor szószósz: a fölnőtt környezetük karikatúrája. Hála az égnek magánúton is találkozhatok a fiatalok véleményével, sőt az ő révükön a saját fölnőtt környezetükével is. És ez az izgalmas.

Az egyik unokám a Hair előadása előtt beugrott hozzánk, és beszélgetésre méltatott. Arra volt kíváncsi, mit szólok ahhoz, hogy az egész világ – legalábbis a média szerint – kétségbeesetten jajong a Notre-Dame pusztulása miatt, és mindenki azon iparkodik, hogy valamiképpen segítse újjáépítését. Azt azonban többen mondták neki, vagyis nyilván beszélgettek a témáról maguk között, hogy miközben „egy holt és amúgy is enyészetre ítélt tárgyról” óbégat jajongva és képmutatóan az egész világ, elpusztították Kambodzsa műemlékeit, kiirtottak kétmillió embert ott, szétcincálták Irak páratlan régiségeit, és most egyetlen templom sorsán, amit ők idéztek elő saját maguknak, sopánkodnak. De az élő ember nyomorúságain még csak képmutatóan sem háborodnak föl. És semmit nem tesznek azért, hogy gyökeresen változtassanak az érző és élő ember nyomorú sorsán. Ezt az unokám nem úgy adta elő, mintha csak az ő véleménye lett volna. Hanem úgy, „mint az ő környezetének el nem hanyagolható” nézeteit. És én ezt rendkívül érdekes jelenségnek tartom.