Tájkép csata után

Ahogy korábban már e lap hasábjain is írtam, az EP-választás csak egy, de fontos csata volt az – úgy tűnik – valóban hosszúra nyúló civilizációs háborúban. Nem pusztán holmi intellektuális divat erről beszélni: ha nem is roppant össze egyik napról a másikra az uniós precíziós gépezet, az bizonyos, hogy „kizökkent az idő”, hogy az egész Európát maga alá gyűrni igyekvő liberális úthenger nyomulása ellenére az antiprogresszió erői nemhogy nem szenvedtek vereséget, hanem számos országban győztek. Az egyes pártok között persze sok különbség van, de a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés, az olasz Liga, Kaczyńskiék vagy a Fidesz sikere abba az irányba mutat, hogy „lesz még idő az igazságra”, hogy a toleranciaként felmutatott és pacifizmusnak beállított posztmodern liberalizmus valójában konfliktuskerülő gyávaság, mellyel szemben fel lehet venni a harcot kon­ti­nens­szerte.

A gyávák természetesen igyekeznek elinflálni a velük szemben állók győzelmének súlyát, mind a többi érintett tagállamban, mind Magyarországon. Hazánkban például azt érzékeltetik, hogy – és akkor vegyük itt elő hangulatfestés végett Lukács Györgyöt – „az irracionális imperializmus parazitizmusának polgári-dekadens válfaja” (tehát a Fidesz) nemhogy nem győzött, de valójában veszített: veszített egymillió szavazót 2018-hoz képest, és nem is szerzett kétharmadot.

Pedig a releváns tények nagyon-nagyon mást mutatnak. Kezdjük ott, hogy a Fidesz–KDNP kormányzása 9., azaz kilencedik évében, ciklus közben, egy évvel a 18-as országgyűlési voksolás után érte el a modern kori magyar választástörténet harmadik legjobb listás eredményét: és csak azért nem a legjobbat, mert az első kettőt is a jelenlegi kormánypártok „birtokolják” (2009: 56,4, 2010: 52,7 százalék). Kilenc év folyamatos, igencsak aktív – liberális nyelvezettel: „megosztó” – kormányzás után 52,6 százalékot kapni listán valóban „tiszteletre méltó eredmény”, ahogy maga a miniszterelnök is fogalmazott múlt pénteki rádióinterjújában. (Hozzáteszem, az európai parlamenti választáson alkalmazott teljesen arányos, listás szavazási módszer az, amit az ellenzék évek óta annyira kíván: nos, az eredmények szerint egy ilyen metódussal is kényelmes többséget szereznének ma Magyarországon a kormánypártok.) A „súlyos választási vereség” másik jele, hogy az Orbán Viktor vezette pártszövetség zsinórban a tizenegyedik győzelmét aratta: 2006 ősze óta valamennyi országos megmérettetést megnyerte, ideértve valamennyi ország­gyűlési, önkormányzati, EP- és népszavazást. Soha ennyien nem szavaztak még egy pártlistára EP-választáson (több mint 1,8 millióan), ráadásul úgy, hogy a szavazati arány a tavalyi parlamenti voksolás eredményéhez képest még nőtt is (több mint 3 százalékkal).

Szóval az elhúzódó kamaszkori unalmába belesüppedő hazai ellenzék szerint így néz ki egy „vereség” – annyi szerencsénk tehát van velük, hogy vélelmezhetően ostobábbak, mint amilyen gonoszok. Az eredmények elemzése azonban a jobboldal, a kormánypártok szimpatizánsainak is nehézséget támaszt: az egyik véglet a szubjektív letargia, a „miért csak ennyi, miért nem több?” érzése, a másik a kényelem illúziójának csábítása, hogy ezek szerint a választási győzelmek már automatikusan jönnek, csak be kell dobálni a Jó kormányzás érméit a gépbe, és alul kijön egy nagy flaska eredmény.

Természetesen mindkét megközelítés veszélyes: a nehézség tehát abban van, hogy a folyamatos sikerek és stabilitás közepette valahogyan „el kell viselni” a győzelmet is – ami egyáltalán nem könnyű. Objektív nehézség, hogy a léc folyamatosan egyre magasabbra kerül(het), szubjektív nehézség, hogy még egy-egy „tényszerű győzelem” után is elmarad az eufória, a felfokozott kampányt követő őszinte „We are the champions!” életérzése.

Márpedig ezt a helyzetet a jobboldalnak valahogyan kezelnie kell, meg kell barátkoznia tehát a gondolattal, hogy győztesnek is nehéz lenni, józan fejjel kell tudni örülni a „kötelező győzelemnek”, és a választásokon elért sikerek tudatosítása stabil alapként kell szolgáljon a további, a következő elrugaszkodáshoz – esetünkben például az önkormányzati választásra történő felkészüléshez. Annál is inkább embert próbáló „kihívás” ez (ahogy az eurokraták mondanák), mert persze a túlzott tudatosítás önbecsapáshoz, a „mindig minden rendben lesz” előbb említett közmoráljának kialakulásához vezethet. Mert bár a már-már győzelmet ünneplő ellenzéki erők vasárnap esti mulatozása inkább hasonlított kiscsoportos óvodások haknizsúrjára, senki se gondolja, hogy amatőrökkel van dolgunk.

Gyurcsány Ferencet ismerjük, mint a „szép maszkot”: egy kivételes képességű kommunikátor, aki rombolásban erős, építkezésben kevésbé – és most az ellenzék romjain mászik fel nagy elánnal, hogy kitűzze az „Európai Egyesült Államok” zászlaját. Tény ugyanis, hogy az egész balliberális térfélen a DK volt az egyedüli, mely jól elhelyezett üzenettel ellenpontozta a kormányzat „Isten, haza, család, munka” négyes egységére épülő Magyarország- és világnarratíváját, azonban „teljesítményével” maga jelentkezett újra azonosítható ellenfélnek. A másik „győztes”, a Momentum sok külcsínt mutatott (trendi brand, a politika „márkásítása”, fiatalosch dizájn stb.), ám annál kevesebb belbecset, tartalmat – bár elnökük utóbbiak kapcsán pár napja megjegyezte, hogy „egy európai hálózat áll mögöttünk”.

Összességében tehát azt látni, hogy miközben a hazai balliberális ellenzék – ideértve a Jobbikot is – egy egyre szűkülő tortaszelet morzsáin marakodik, az ellenzéki szavazók nem a kormányt, hanem az ellenzéket váltották le: az eddigi három legerősebb párt (Jobbik, MSZP, LMP) helyett – vélhetően kényszerből, egyéb opció híján – a DK-t és a Momentumot választották. A politikai impotencia kéjsóvár hatalomvágya azonban végtelennek mutatkozik: utóbbi pártok pedig magukat „új, friss erőként” tálalva fognak hatalomra aspirálni.

Annak érdekében azonban, hogy a senkiháziak uralma ne térhessen vissza, a jobboldalnak nemcsak saját nehézségével, a győzelem megértésével kell megbirkóznia, de legalább egy dolgot világossá kell tennie a most (még?) nem a Fidesz–KDNP-t választók előtt. Nevezetesen azt, hogy a részint személyi összetételükben, részint szellemiségükben a 2010 előtti kurzussal átfedéseket mutató „új erők” kormányozták már ezt az országot. Akkor úgy hívták őket: MSZP és SZDSZ – és mindannyian tudjuk, mi lett annak a vége.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.