A választások közeledtével egyre többen kísérik figyelemmel a közvélemény-kutatók felméréseit. Ha tágul a két nagy párt közötti népszerűségi olló, eufória lesz úrrá a nemzeti táboron, ha zárul, akkor viszont letargia, olykor pánik. Érdemes azonban az aktuális eredmények mögé tekinteni. Érzelemmentesen kell elemezni a tényeket, mert az önáltatás, a túlzott magabiztosság, s a félelemérzet hiánya könnyen megbosszulhatja magát, akárcsak 2002-ben.

Ma már közhely: 2002-ben a szocialistákra voksoló emberek többségét nem az MSZP iránti szimpátia, hanem az akkori vezető kormánypárt, a Fidesz ellen érzett antipátia hajtotta oly nagy számban az urnák elé. (A politikaelemzők ezeket hívják protest szavazóknak.)

A helyzet most fordított. Mindenki, aki a szociálliberális koalícióval elégedetlen, s ezért „büntetni” szeretné őket, a jelenlegi ellenzékre szavaz majd, függetlenül az ellenzék ideológiájához, politikusaihoz való kötődésétől. A helyzet 2002-höz képest csak annyiban változott (egyszerűsödött), hogy józan mérlegelés szerint a kormánypártokon kívül csak a Fidesznek van esélye a parlamentbe jutni, következésképpen a kormányváltást komolyan gondoló emberek döntő többsége kénytelen-kelletlen a Fideszre fogja adni a protest szavazatát.

A Fidesz népszerűségének mérése tehát közvetlenül megmutatja a kormány elleni protest szavazatok alakulását is. A kutatások a teljes lakosságban 2002 óta mintegy 30 százalékos stabil támogatottságot mutatnak ki, körülbelül 6 százalékos véletlenszerűnek tűnő ingadozással, de ami fontosabb: trendszerű elmozdulás nélkül. (A Gallupnál ez az érték 25 százalék és 37 százalék között ingadozik, legutóbb 31 százalékot mértek.) Vagyis tíz emberből három szavazna a kormány ellen, azonban ha azt is figyelembe vesszük, hogy a választásokon való biztos részvételt a pártválasztóknak csak egy része ígéri, akkor nem túlzás kijelenteni, hogy tíz emberből kettő, azaz csupán minden ötödik választópolgár menne el és szavazna a kormány bukására! Ilyen minősíthetetlen kormányzati teljesítmény mellett ez döbbenetesen kevés.

Hol vannak a protest szavazók? A jelek szerint sehol. A felmérések szerint a Fidesz szavazóbázisának nagysága 2002 óta nem változik, következésképpen új protest szavazók megjelenése statisztikailag nem mutatható ki. (A Fidesz szavazóbázisának kicserélődését ugyanis nincs okunk feltételezni.)

A pártok erőviszonyainak átrendeződése a baloldali választók mozgásából és a szekértáborok aktuális szavazási hajlandóságából adódik. Elsősorban a szocialistákat támogató és a bizonytalan szavazók között van egy oda-viszsza áramlás, másodsorban az SZDSZ-ről történt némi lemorzsolódás, vélhetőleg az MSZP irányába. A szocialisták támogatottsága a száznapos osztogatás végén, 2002 novemberében tetőzött, majd a mézes hetek elmúltával rohamos csökkenésnek indult. A Fidesz rövidesen átvette a vezetést, de nem azért, mert gyarapodott a támogatottsága a protest szavazók által, hanem mert az MSZP támogatóinak egy része a „jóléti rendszerváltás” elmaradása miatt viszonylag hamar lemorzsolódott az úgynevezett bizonytalanok közé.

De miért nem szavaznak a Fideszre? Az ok egyszerű. A koalíciós pártoknak holdudvaruk és médiájuk segedelmével oly mértékben sikerült felszítani (és a mai napig táplálni) az irracionális Orbán és Fidesz elleni gyűlöletet, oly mértékben osztották ketté az országot, s oly mélyre ásták az árkokat, hogy gyakorlatilag megszűnt a táborok közötti átjárás. Aki 2002-ben nem az Orbán-kormányra szavazott, az ma sem tenné azt, s félő, hogy 2006-ban sem hajlandó rá. Átrendeződés csupán az MSZP, az SZDSZ és a bizonytalanok hármas tábora között van. (A Centrum Pártól és az MSZP felé kacsingató Dávid-féle MDF-től nyugodtan eltekinthetünk, mert egyelőre csak hibahatáron belül tudnak szavazókat vonzani.)

A baloldal óriási médiafölénye kétségtelenül okolható a kialakult helyzetért, mindent azonban mégsem magyaráz meg. Ki kell jelentenünk, a Fidesznek a szavazóbázis szélesítésére alkalmazott stratégiája és kommunikációja kudarcot vallott. A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány hazai és nemzetközi mércével mérve egyaránt értékelhetetlen teljesítményt nyújtott. A gazdasági mutatók, az infláció kivételével (amelynek csökkenése a nemzeti bank érdeme) kivétel nélkül romlottak, a térségben sereghajtók lettünk, az államadósság meglódult, a kifizetések a felvett hitelek ellenére pénzszűke miatt csúsznak, a sorozatos elvonások pedig az önkormányzati szférát a csőd szélére sodorták. Az elmúlt három és fél évük olyan sok korrupciós és egyéb botránnyal terhelt, az illegális adatmásolástól az áfavisszatartáson keresztül a K&H-ügyig, hogy felsorolni egy hosszabb cikk keretében is képtelenség lenne. A kormányzást propagandával, továbbá az ellenzék, az egyház, a gazdák és mások elleni uszítással, hazudozással és százmilliárdok könyvelési trükkökkel való mozgatásával helyettesítették. Annyi kárt okoztak, annyi társadalmi csoporttal kerültek konfliktusba, hogy jogos a kérdés: ha a Fidesz ilyen körülmények között sem tud új szavazókat szerezni, akkor mikor lenne képes rá?

Hol vannak az oktatás tönkretétele ellen protestáló szülők, pedagógusok, egyetemi oktatók? Hol vannak az erőltetett privatizációt ellenzők? Hol vannak a munkahelyeiket féltő vasutasok, postások és egyéb alkalmazottak? Hol vannak az adókedvezményektől megfosztott többgyermekes családok? Hol vannak a mezőgazdaság és a kistelepülések ellehetetlenülése, a postabezárások ellen tiltakozók? Hol vannak az egyház és intézményei, iskolái, szociális otthonai elleni támadásokat rossz szemmel nézők? Hol vannak a határon túli magyarok elleni hangulatkeltés miatt felháborodottak? (Ha csak ez utóbbi csoportot nézzük, s összeadjuk az elmúlt húsz évben áttelepült több százezer embert, családtagjaikat, a környező országokban rokonokkal, barátokkal rendelkezőket a Trianon traumájával tisztában levőkkel, akkor összességében igen jelentős tömeget kapunk.) Hol vannak a csőd szélére sodródott kis- és középvállalkozók? Hol vannak a rendszerváltást másképpen képzelők, akik egy szabad sajtón és jogállamon alapuló nyugodt, építkező, a nemzeti érdeket maximálisan figyelembe vevő országot akartak a korábbi vezető garnitúra személyei és módszerei nélkül? És végül: hol vannak azok a józan emberek, akik átlátnak a vég nélküli hazudozásokon és penetráns gyűlöletkeltésen? Akiket nem tud átverni egy ripacskodó hatalommániás bohóc…

Persze ismerjük a választ: az említett emberek eddig is a nemzeti oldalra szavaztak. Viszont, ha a koalíció által megsértett vagy anyagilag ellehetetlenített csoportokat összegeznénk, akkor jelentős mértékben lefedhetnék vele Magyarország társadalmát. Racionális választói magatartást feltételezve, tehát aligha lehetne ma már a két nagy párt támogatása közel egyenlő. (Lásd a lengyel parlamenti választásokat, ahol a baloldal töredékére zuhant, gyakorlatilag megsemmisült.) A Fidesz a jelek szerint hatalmas választó csoportokat nem tudott megszólítani, legalábbis nem úgy, hogy a kiásott árkok átugorhatóvá váljanak.

Az MSZP jelenlegi, az ellenzéket ostorozó kampánya ennek a helyzetnek a 2006 tavaszáig tartó konzerválását célozza, számukra kedvezőbb esetben akár az ellenzék elleni protest szavazatok újbóli begyűjtése is sikerülhet, vagyis a bizonytalanokhoz elvándorolt híveik visszacsábítása Orbán és a Fidesz elleni szavazásra. Hogy mi ösztökéli az így voksoló embereket? Valószínűleg maguk sem tudják. Kaya Ibrahim, „Orsós Viktor”, „orbánbányák”, „Tokaj”, sőt „szőlőbányák” és „szélsőjobb diktatúra” fogalmai kavarognak a fejükben, de hogy igazából mit jelentenek, honnan és miért kerültek elméjükbe ezen kifejezések, persze nem tudják. Nem is érdekes, csak a jelszó: „Orbán nehogy visszajöjjön!”.

A kormányhatalom példátlan arcátlansággal hazánk gondjaiért az ellenzéket próbálja felelőssé tenni, mintha a polgári oldal most is aktív alakítója és felelőse lenne az ország kül-, belpolitikai, gazdasági és kulturális területeinek. Gyakorlatilag a négy évvel ezelőtti választási pszichózist akarják reinkarnálni. Mintha ez a ciklus nem is létezett volna. A szellemileg és anyagilag megnyomorított emberek elkeseredett dühét megkísérlik Orbán elleni protest szavazatokká formálni.

A Fidesz egyelőre nem tudta a jobboldal törzsszavazói kívül eső nagy tömegek számára világossá tenni: a kormánykoalíció és a mögötte álló erők erkölcsi szempontból megbuktak. Pedig a balliberális oldal erőinek korábban pontosan ez sikerült, ezzel az erkölcsi ellehetetlenüléssel buktatták meg az Orbán-kormányt. A 2002-es kampányban meg sem próbálták elhazudni a polgári kormány gazdaságpolitikai és egyéb sikereit, legfeljebb azt mondták: ők még jobban csinálnák. A sikerük titka az erkölcsi megbélyegzés volt. Egy korrupt, a demokráciára és az emberek mindennapi nyugalmára veszélyt jelentő, törtető garnitúrának mutatták be a Fideszt, élén Orbán Viktorral. Mint tudjuk, a feltálalt „ügyek” és vádak döntő többsége koholmány volt. A Fidesz kommunikációjának nehézségeit mutatja, hogy míg őket szemenszedett hazugságukkal is be tudták feketíteni, addig nekik a társadalmat még az elmúlt négy év botrányos kormányzásának valós tényeivel sem sikerült szembesíteni!

A Fidesz láthatóan fél. Fél a sajtótól, amely bármilyen szavát és szándékát a baloldal kénye-kedve szerint torzíthatja el. Minden jel szerint úgy gondolják (az elmúlt évek tapasztalata alapján nem ok nélkül, lásd pl. a D-209-es ügyet), hogy a médiaviszonyok miatt a balliberális oldallal való bármely konfrontáció eleve kudarcra van ítélve. Kivételt csak az ellenséges médiafelületeken nehezebben elgáncsolható szociális demagógia képez. Talán ezért nincs nap gázáremelésről és az ingyentankönyvről szóló fideszes kesergés nélkül. A hatás egy idő után azonban felettébb kétséges, hiszen már a legelkötelezettebb Fidesz-szavazó is a távkapcsoló után nyúl az említett – egyébként jogos – kifogások hallatán. A „gázárkommunikáción” kívül nem lettek végigvéve az ügyek, hamar és bátortalanul, különösebb nyom nélkül elhaltak (emlékezzünk: a szocialisták milyen szívósan hajtogatták rágalmaikat évekig, például a „hosszú bájtok éjszakáját”). Másrészről a baloldali sajtótól megfélemlített, ezért óvatos és patikamérlegen kimért mérsékelt kommunikáció a jobboldali törzsszavazókban könnyen kelti azt az érzetet, hogy az igazságérzetüket bántó országos és nemzeti – rendszerint morális természetű – (köz)ügyek következetes és karakteres képviselete elmarad (köztük az ellenséges sajtóval való minimális konfrontáció is, gondoljunk a Nap-keltébe bejáró Fidesz-politikusokra, akik az élő műsorban soha nem merik szóvá tenni a közszolgálatiságot megcsúfoló botrányos egyoldalúságot). Mindez azzal a veszéllyel jár, hogy a „dinamikus” (valójában gátlástalan és agreszszív) Gyurcsánytól apátiába süllyedő jobboldali törzsszavazók esetleg nem kellő számban járulnak majd az urnák elé.

Bár a Fidesz a szociális természetű ügyeken kívül kerülte az éles összeütközéseket, a konfrontációk mégsem hagytak alább. Sőt! A balliberális kormány – meglepve az ellenzéket – az első perctől kezdve maga generálta a konfliktusokat (lásd Keller), s a kezdeményező szerep előnyeit kihasználva maguk határozták meg eme konfliktusok témáját, időzítését és intenzitását. Így rendszerint nem a dilettáns, botrányokkal terhelt kormány, hanem az ellenzék szorult a magyarázkodók defenzív szerepébe. Torz közéletünk és sajtóviszonyaink súlyos elfajulását mi sem példázza jobban, hogy nálunk nem az országot uraló és tönkretevő milliárdos oligarcháknak, hanem Orbán Viktornak kell számot adnia – egyébként nem létező – meggazdagodásáról. Gyurcsány hatalomszerző és megtartó technikájának még elődeinél is kiemelkedőbb szerep jut konfliktusgenerálásnak, egészen a „fideszes árnyékhatalomról” még sportminiszterként(!) elejtett eszmefuttatásától a populistázós, szélkakasozós kirohanásaiig.

Ha a Fidesznek jövő tavaszig nem sikerül új szavazókat szerezni, akkor – hasonlóan a 98-as győzelméhez – csak a szocialista szavazók jelentős részének otthonmaradásában reménykedhet (no meg az SZDSZ kiesésében). Gyurcsány viszont éppen ezt akarja elkerülni, egyre hangosabb, agresszívabb kampánya a saját tábor mozgósítását is szolgálja. Nincs könnyű helyzetben az ellenzék. Ha a saját tábor mozgósításának, a baloldali szavazók otthon maradásának, illetve új szavazók szerzésének három feltételéből legalább kettőt nem sikerül teljesíteni, akkor könnyen megeshet, hogy nem lesz kormányváltás. Gyurcsány jól tudja ezt, minden erejével a célja elérésén dolgozik. A mi oldalunk stratégiájáról egyelőre csupán annyit hallhattunk, hogy „nem vesszük fel a kesztyűt”. Ennél azért többre lesz szükség. Talán néhány lengyel, esetleg cseh tanácsadóra…