Nem lehet megbékülni az 1956-ban könyörtelenül levert nemzeti újjáéledés ellenségeivel és azok örököseivel. Elképzelhetetlen, hogy az Apró Antal családjába beházasodó simlis milliárdos, Gyurcsány Ferenc békésen sétálgathasson a pesti utcákon. Egészen bizonyos, hogy akár ő, vagy bárki más a lejáratódott kormánykoalícióból kimerészkedik valamely nyilvános térre, hangos elutasításban részesül.

Azonban egyáltalán nem baj, hogy 1956 fél évszázados jubileumára lehetetlenné vált a népfrontos összeborulás. Ma már elképzelhetetlen, hogy a nyugdíjas korú Horn Gyula, volt pufajkás különítményes és mondjuk bárki a barikád túloldaláról, aki Hornék és társaik figyelmetlensége folytán túlélte a veszélyes éveket, együtt koszorúzzon. Ami a kilencvenes évek derekán, a még félig alvó társadalomban megtörténhetett, az a mostani féléber vagy tán majdnem éber állapotban már elképzelhetetlen.

Az ország kétségtelenül kettészakadt. Az egyik oldalon a történelmi hazugságsorozaton felbőszült, azt mélységesen elutasító, öntudatra ébredt polgárok állnak, a másik oldalon a hazugsággépezet működtetői. S ha már itt tartunk, talán éppen a jeles évforduló iránti köteles tisztelet ad lehetőséget arra, hogy eloszlassunk egy olyan tévedést, amelynek gyakori felemlegetése elbizonytalanít sok jó szándékú embert.

Nem igaz, hogy a civil társadalom kétosztatúvá vált, hogy az egyik oldalon vannak a jobboldaliak, akik ki óhajtják sajátítani 1956-ot, míg a másikon a baloldaliak, akik a maguk módján azért rendes emberek, s a maguk módján ők is az ország felemelkedését akarják. A valóság ezzel szemben az, hogy 1956 fényes napjaihoz képest semmi sem változott. Akkor a barikád egyik oldalán a bátor civilek álltak, akik szembe mertek fordulni az elnyomó hatalommal, a hazugságokkal és a fenyegetésekkel. Velük szemben pedig bűnözők voltak.

A valóság az, hogy most lassítva játszódik le egy fehér forradalom. A szemünk előtt emelkedik ki a diktatúra szolgatömegéből fokról fokra a civil társadalom, a polgárság. Amely csak egyféle lehet. Olyan, amelynek rendező elve kizárólagosan csak egy dolog, az erkölcs, a civil társadalom által elfogadott és betartott szabályok összessége. Amiből az következik, hogy aki a szabályok összességét magára nézve nem tartja kötelezőnek, az szükségszerűen nem lehet polgár. Amiből pedig az következik, hogy bár benne él, élvezi előnyeit és szidja hátrányait, mégsem része a társadalomnak.

Ahogy az első fejtés előtt a must forrását követően a hordó aljára ülepedő seprő már nem része a bornak, úgy kerül a civil társadalmon aluli dimenzióba a proletár, az értéket nem ismerő, a szabályokat nem értő vagy nem tisztelő ember. Olaszliszka dühöngő vadállatai ugyanúgy nem polgárok, mint ahogy nem polgárok azok, akik a „lehet, hogy nem erkölcsös, de jogszerű” elvét követve gazdagodtak meg. Az olaszliszkai lincselők mentségére azonban fel lehet hozni, nem tudják, hogy állati módon élnek. A vörös milliárdosok számára azonban nincs mentség.

Ilyenformán felelősség terheli mindazokat, akik valamely beteges nosztalgia által vezérelve e bűnözőket még most is támogatják. Ki kell végre mondanunk, hogy azok, akik a mai baloldali vezetőket még mindig támogatják, azok nem polgárok, azok a társadalom számára értéktelenek. Ha valakinek kétségei támadnak efelől, végezzen el egy gondolatkísérletet. Tételezze fel, hogy Orbán Viktor olyan, mint Gyurcsány Ferenc. Áder János olyan, mint Kóka János. Varga Mihály olyan, mint Bajnai Gordon és így tovább…

Elképzelhetetlen, hogy a jobboldal, a polgárosult társadalom követné Orbánt, Ádert, Vargát és a többieket, ha olyan nyilvánvaló bűnök terhelnék őket, mint az említetteket odaát. Amiből az következik, hogy akik a nyilvánvaló bűnök ellenére mégis kitartanak az előbbiek mellett, azok vagy nem ismerik, vagy tagadják a közös játékszabályt. Hordjanak bármilyen drága öltönyt, üljenek bármilyen elegáns autóban, lakjanak bármekkora villában, nem részei a civil társadalomnak.

Az ötven évvel ezelőtti diadal tizenkét napja felmutatta az erkölcsös társadalom szépségét. Ezt az ideális állapotot máig nem sikerült elérni, többek között azért, mert a becsületes különbségtételhez eddig nem volt meg a közbátorság. Gyurcsányék provokációja azonban kioldott egy biztosítékot. A közös bátorság élménye éppen úgy, mint ötven évvel ezelőtt, hirtelen megváltoztatta a dolgokat. Tanulunk, emlékezünk.