Teljesítmény

Elmondom, mi az, amitől konkrétan rosszul vagyok. A sport jellegű művészetkritikától.

Megnéz az ember egy zenekarról vagy előadóról egy cikket, elemzést vagy akár egy szócikket a Wikipédián, és kilencven százalékban nem a kulturális jelentőségéről, a művészeti értékeiről, a basszusgitáros egyéni stílusáról, a gitáros eredeti hangközeiről, a dobos csak rá jellemző, fura pergőhangjáról, még csak az énekes hangterjedelméről se – ami szintén másodlagos, mert ez elsősorban ugye, előadó-művészet –, hanem a listás eredményről szólnak.

Ez és ez eddig jutott a listán. Ez nem jutott addig, de kisvártatva mégiscsak felkúszott. 22. helyezés, 46. helyezés, benne volt az első tízben, öt hétig vezette a listát, kilenc hétig vezette, nem jutott be. Ez nem futóverseny. Akinek igen, az lehet, hogy rendes ember, semmi bajom vele, de inkább a krumpli áráról beszélgetek vele, vagy az időjárásról, de semmiképp nem művészetről.

„A Big in Japan listavezető lett Németországban, Görögországban, Svájcban, Svéd­­országban, Venezuelában és az Egyesült Államokban (ahol ez lett egyetlen top 10 slágerük egy Billboard-slágerlistán). A lista első öt helyének valamelyikére került Ausztriában, Dél-Afrikában, Hollandiában, Írországban, Norvégiában, Olaszország­ban, és egyetlen top 10 slágerük lett az Egyesült Királyságban, ahol a 8. helyet érte el.” Hogy milyen hangszíneket használtak, miben különbözött mondjuk az első Visage album megszólalásától, az nem derül ki.

De a képzőművészet se jobb. „Jutalékokkal együtt 578 200 złotyt, vagyis aznapi árfolyamon számolva 46,267 millió forintot fizetett valaki a varsói Polswiss Art aukciósház októberi árverésén Bak Imre 1969-es festményéért.” Értem. Bár engem jobban érdekelne, hogy jutottunk el idáig, hogy ilyesmiért pénzt adnak, ennyit, és fel sem merül a művészet mint olyan.

Azt hiszem, valami nagyon elromlott a világban. Kész csoda, hogy kultúra és szellemi élet még létezik, sznobizmus, galériák, menedzserek, Hollywood és politikailag korrektség ellenére.