Temetőben

A temetőbe járás egyfajta szertartás. Sőt, mindig úgy éreztem, hogy a költészethez is van köze. Még az egyszerű falusi temetők hangulata is korokat és alakokat idéz, hát még egy olyan csoda, mint a Fiumei úti sírkert.

Néha kimegyek egy órácskára, és ott annyi élménnyel töltődöm, hogy napokba telik feldolgozni. Legizgalmasabb benne a meglepetés. Direkt nem nézek utána, kiknek van ott nyughelyük és hol.

Rálelni, belebotlani a legnagyobb élmény. És persze rácsodálkozni az elmúlásra és az emberi hálátlanságra. Amikor nagy emberek emléke kandikál ki a gaz és a romok közül. Van olyan sírhely, amely tiszta és elegáns, nemrég újította fel valaki, az utód vagy valami önkormányzat, esetleg egyesület, de van, amikor a moha mögül a név is alig kukucskál, és az angyalnak, ki lehajtott fejjel vigyázza álmát, a feje valamikor elveszett. ’45-ben? ’56-ban? Orosz katona szedte le, német hadnagy használta támasznak, vagy kültelki suhanc szórakozott ilyennel még a hatvanas években? Ki tudná már megmondani?

Az elmúlás lehangoló; ahogy Ferenczy Károly sírját elkészítette fia, Béni, de már ő is ott nyugszik mellette. Kérdés persze, ki a nagy ember? Kinek mi számít annak? Látok egy nevet, s nekem semmit nem mond, de lehet, hogy más felkiált. Óh, a kedvencem! Hogy elfelejtették!

Ma Csortost találtam meg. Teljesen véletlen. Csortos Gyula, a zseni, aki leginkább Hyppolitként ismert az átlagember előtt. Karba tett kézzel áll, kissé megvetőn nézve a világra.

Adnak a portán egy papirost is, mely feltüntet sok nevet, de itt is látszik, hogy a nagyság mindenkinél más. Képviselők, mérnökök, orvosok neve nekem nem mond semmit, de amikor megláttam egy alakot márványból, s mellette három hatalmas birkát, megdobbant a szívem. És a szív itt csak annak dobban, akinek ez fontos. És igen ő volt, Pállik Béla, a nagy állatfestő. Ahogy korában hívták, a birkapiktor. Neve a katalógusban nem szerepel. Az összeállító számára ő nem volt lényeges. De én legalább csinálhattam egy fényképet.