Tényleg, mi lesz másnap?

Idegborzoló interjút adott Schiffer András a Demokratának, és nem azért lett idegborzoló, mert a jobboldali sajtóban ritkán olvasható kritikát fogalmazott meg a kormányzat tevékenységéről, a jobboldal stratégiájának hiányosságairól, hanem azért, mert félelmetes élességgel világított rá egy ellentmondásra, amin a vad magyarpéterezésben hajlamosak vagyunk átsiklani. Nem szeretném a lapban olvasható interjú megállapításainak egyikét-másikát elorozni, csupán erre az egyre hívnám fel a figyelmet – annak érdekében, hogy mások is ráfigyeljenek.

Schiffer szerint elgondolkodtató, hogy míg minden baloldali és jobboldali politikai párt szavazója el tudja mondani, melyek azok az eszmei és morális indokok, amiért az adott pártot támogatja, a tiszásokat szinte kizárólag a gyűlölet vezérli, „hogy ezek kerüljenek börtönbe mind” és eme rögeszmés gyűlölet által hajtva követik vezérüket akár tűzön-vízen át. De ennél többre nem gondolnak. A stratégia csak a kormánybuktatásra vonatkozik, onnantól nincs tovább. Nincs semmi. Másnap? Ó, másnap majd minden jó lesz…

Igaza van Schiffernek, hogy ez hatalmas veszélyt jelent nem csupán a jelenlegi kormányzó pártokra, hanem az egész országra, sőt a polgári demokráciára, mert – fűzhetjük hozzá az eszmefuttatáshoz – tényleg, mi lesz másnap? Mi lesz, ha nem kívánt módon ez az anorganikus emberhalmaz a választásokon egy év múlva többséget szerez és kormányt alakít? Képes lesz-e hatékony és eredményes kormányt felállítani? Hogyan használja fel az őt hatalomba segítő gyűlöletet? Felfüggeszti a demokráciát? Kinek a segítségére szorul, hogy az ország működtetéséhez szükséges alapvető feladatokat ellássa, hogy ne álljon le a közlekedés, ne zárjanak be a kórházak, az iskolák, ne omoljon össze a gazdaság rendszere? Mit kezd a kétharmaddal? Mit kezd az Alaptörvénnyel? Kivel kezdi a bosszút?…

Állj! Beszéljünk inkább magunkról. Kinek a felelőssége, hogy a magyarországi demokrácia veszélybe került? Összefüggenek-e a magyarországi polgári demokrácia betegségtünetei más országok hasonlónak látszó tüneteivel? Vajon a román betegség, ahogy végül kutyakomédiává züllött az elnökválasztás, vagy ahogy olykor meghökkentően komikus kirohanások közepette próbálkozik a két ténylegesen harcoló fél, az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország lezárni az ukrajnai háborút, de nem megy, mert a megtámadott Ukrajna az istennek sem akarja abbahagyni a háborút, már csak azért sem, mert ebben az Európai Unió – Magyarország kivételével – valamiért támogatja? A német politikai és gazdasági abszurd is vajon nem e betegség következménye? Az Európai Unió rögeszmés pokoljárása, ahogy módszeresen rontja el polgárai életét, vajon nem ennek a vírusnak a következménye? És így tovább.

Kevés idő van a 2026-os választásokig. Egy szűk év, és megyünk szavazni. Közben még lesz egy „extrém forró nyár”, amikor az elemzések egy kicsit mindig lelassulnak. És ősszel feldübörög a kampány, amikor már kevesebb idő jut az elemző gondolkodásra. Pedig arra nagyon nagy szükségünk van, mert ezt a jelenséget meg kellene értenünk. Magyar Péter ugyanis nem tényező, hanem következmény. Egy szociológiai torzulás következménye, ha úgy tetszik, a polgári demokrácia betegségének látványos tünete. Ha közösen gondolkodva sikerülne megértenünk, hogy mi a betegség lényege, akkor a választ is meg tudnánk fogalmazni: mi kell tenni, hogy visszatérjenek normális medrükbe a dolgok.