Mivel jó ideje kudarcorientált nép vagyunk, ezért magunk mulasztásainak, bűneinek feloldozására időnként közhelyes igazságokat fogalmazunk meg. Egyik ilyen, hogy a „magyarok mindig jó katonák, de rossz politikusok voltak”. Megfeledkezve arról, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel, és hogy egy politikailag rosszul előkészített háború többnyire rosszul is végződik. Katonáink pedig elsősorban azért voltak ilyen esetekben jó katonák, mert a rossz politika által magukra hagyatva gyakran kénytelenek voltak hőssé, mártírrá válni. Többet vállalni magukra, mint normálisan kellene. Egy nemzet létstratégiája mindig térben és időben zajlik. És nemcsak az idő változik, de a térben levő erőviszonyok is. Ezek állandó figyelése, a változással való élni tudás elengedhetetlen. Az itt és most parancsa a döntő. Aki erről megfeledkezik, azon a történelem átgázol. Végigtekintve történelmünkön, láthatjuk, hogy legnagyobb sikereinket hős katonáink komolyan előkészített és rendszeresen folytatott politikai háttérrel tudták csak megvalósítani.

Ha történelmünkben visszamegyünk az időben, akkor leginkább Attiláig érdemes visszatekinteni. Még laikus történészek is értetlenkednek, szinte csodaként, isteni sugallatként kezelik, hogy Attila nem foglalta el Rómát. Valami sugallat valóban lehetett, de a be nem vonulás a hun gondolkodás természetéből eredt. A történészek számára ennek megértését saját ideológiai korlátaik nehezítik. Az ő szemükben egy birodalom úgy gondolkodik, mint az egykori Róma, mely először totálisan alávetette a meghódítottat, majd felügyelete alatt élni hagyta saját szokásai szerint. Minden birodalomszervezés szintén csak a teljes behódolást fogadja el, azzal súlyosbítva, hogy teljes szellemi, erkölcsi azonosulást is elvár alattvalóitól. Attila birodalma azonban nomád állam volt, aminek alapja a legyőzött nép hódolása után a szövetség a győztes és a vesztesek között. Róma – élén a pápával – behódolt, hatalmas sarcot fizetett, Attila alattvalójává vált. Nem volt értelme tehát a hun észjárás szerint bevonulni a fővárosba, hiszen céljukat elérték. Ilyen prózai a be nem vonulás „csodája”. Rómát Attila különben is jól ismerte, nosztalgiát pedig nyilván nem érzett iránta. Talán ha néhány évig még él, akkor ma egyértelmű lenne mindenki számára e döntés. Jellemző a hódító és meghódított viszonyának kultúránként meglévő felfogásbeli különbségeire, hogy még ezer évvel később (1527) is a katolikus V. Károly császár csak úgy érezte az Angyalvárba beszorított pápa felett győztesnek magát, hogy VII. Kelement megalázta, Rómát pedig kifosztotta. De a XX. és a XXI. századi győztesek diadalmi mámorukban elkövetett brutalitásaira is utalhatunk. Attila csak hódoltatni akart, korunk győztesei pedig az ellenséget megsemmisíteni. Hisznek ugyanis a végleges győzelem mítoszában. „Kalandozó” őseink hadjáratai diplomáciailag mindig előkészített akciók voltak. Elsődleges céljuk megakadályozni ellenséges erőközpontok kialakulását, másodlagosan természetesen a zsákmányszerzés volt. Még vesztes csatáink (például a második augsburgi csata 955-ben) után is olyan hatalmi helyzetben maradtunk nemcsak katonailag, de politikailag is, hogy nem volt szükség katonáink mártíriumig fajuló ellenállására egy esetleg ellenünk folyó bosszúhadjáratban. Idáig ugyanis nem fajulhattak el a dolgok. A ritka magyar vereségek után fel sem merült a győztesekben a Magyarország elleni támadás. Taksony fejedelem haláláig (970) ellenség által érintetlen volt az Inn mentén húzódó nyugati gyepű. A Kárpát-medencét pedig csak 1018-ban éri az első nyugati támadás. Az Árpád-házi királyok politikája dinasztikus politika volt. E politika gyakorlatilag behálózta az akkori keresztény Európát. Királyi gyermekeket adtak össze, és választottak el az éppen aktuális politikai érdekek szerint. E házasságok politikai szövetségeket, viszályokat éppen úgy jelentettek, mint újabb tartományok hódolását, területi gyarapodást. Királyaink szuverén uralkodók voltak, és az ő érdekeik érvényesülése által erősödött a magyarság, érvényesült a magyar érdek is. Az Anjouk trónra kerülése (1308) pápai segítséggel egy pillanatra azt sugallta, hogy az ország gyámság alá került, de végül is csak egy idegen eredetű dinasztia más irányú (lásd: Itália) elkötelezettségéről is szó lett. És egy, az Adria mindkét oldalát esetleg birtokló hatalmi koncentráció mellett komoly érvek magyar szempontból is felhozhatók voltak. Nagy Lajos király balkáni hadjáratai pedig nem azért voltak jórészt kártékonyak, mert „akadályozták a török elleni összefogást”, ami akkor még nem is volt igazán a nagyhatalom Magyarország számára érzékelhető veszély, hanem mert a bogumilok kiirtására törekvő harcok semmilyen magyar érdeket nem képviseltek. Lajos király más érdekek ingyenzsoldosaként cselekedett akkor. Luxemburgi Zsigmondra sokáig tekintett úgy történetírásunk, mint egy kapkodó, tékozló királyra. Megfeledkezve arról, hogy Zsigmond még császár korában is Budáról irányította országait, és az akkori magyar diplomaták Európát irányító tényezők voltak. Elég csak a konstanzi zsinat létrejöttében, lefolyásában játszott szerepükre gondolni. Zsigmond is gyakran szerencsétlen katonai vállalkozásait tehetséges diplomáciával, pragmatista politikával ellensúlyozta. Művésze volt a politikának. A szükséges és a lehetséges, a katonai és a politikai lehetőségek, érdekek zseniális összehangolása Hunyadi Mátyás egész uralkodása. Mátyás méltán népmesei alak, noha a róla szóló mondák közül talán egy sem igaz. Ő volt az az államférfi, aki a leglehetetlenebb helyzetből is képes volt diadallal kijönni. Nála a hadakozás éppen úgy művészet volt, mint a diplomácia. Számtalan diadala közül legjellemzőbb talán a boroszlói (1474). Az akkor ellene szövetkező cseh és lengyel király Sziléziában két oldalról közrefogta Mátyást, aki természetesen személyesen vezette hadait. A katonai erőviszonyok meglehetősen aránytalanok voltak. Mátyásnak nyolcezer katonája volt, míg az ellene támadó cseh és lengyel had együtt hetvenezer főből állt. A kis létszámú magyar had egy része Boroszlóba és néhány más sziléziai várba szorult, a „kinnrekedtek” viszont elvágták az ellenség utánpótlási vonalait, a lengyel királyi székhely, Krakkó külvárosát is felgyújtották. A támadó cseh-lengyel seregen egyre inkább úrrá lett az éhség, miközben a beszorított magyarok váraikban vígan lakomáztak. Végül a lengyel és a cseh király – apa és fia – kért békét a bekerített Mátyástól. Mohács után a magyar politika kényszerpályára került. Lehetőségei beszűkültek, alkalmazkodni volt kénytelen az általa szinte befolyásolhatatlan európai és török folyamatokhoz. Bár még így is voltak olyanok (Báthory István, Bocskai István, Bethlen Gábor), akik messze többre voltak képesek, mint az az úgynevezett realitásokból akkor következett volna. Ennek ellenére ez az az időszak, mikor a magyar katona „kezd hőssé válni”, pontosabban áldozattá, politikusaink pedig ügyes túlélőkké, ritkábban balek áldozattá (lásd a Wesselényi-féle öszszeesküvés vezetőit). A katona nehéz helyzetben elsősorban azért kényszerül hőssé válni, mert ő a saját életéért küzd, neki a puszta létéről van szó, talán a kétségbeesés is hajtja, a politikust viszont nem vagy csak ritkán. Ez az az idő, amikor politikusaink már leginkább csak az idegen segítségben bíznak. Alig mernek már önerőre támaszkodni, és szívesen hivatkoznak objektív nehézségekre. Jó példa erre II. Rákóczi Ferenc esete a szabadságharccal rokonszenvező holland követtel. A fejedelem egyik alkalommal ismételten pénzsegélyért könyörgött a követnél, aki körbenézve a fényes teremben, látva a pompázó főurakat és hölgyeket, csendesen csak ennyit mondott: „Mikor mi a spanyolok ellen harcoltunk a szabadságunkért, akkor gombjaink ólomból voltak. Szedjék le nagyságodék gyémánt- és rubingombjaikat, és akkor lesz pénz fegyverre, élelemre, zsoldra.” Mint tudjuk, Bercsényi, Károlyi és a többiek ezt nem tették meg. A Habsburg-korszakban nem volt nemzeti politika, nemzeti stratégia. Pontosabban, ez akkor a megyei közgyűléseke és az írókra, költőkre hárult leginkább a vidéki udvarházak mélyén. Abban az időben kétszer volt a magyarságnak abszolút esélye, hogy simán, vérontás nélkül megszabaduljon a Habsburgoktól. Először III. Károly halálakor (1740), másodszor a napóleoni proklamáció idején (1809), de egyik esetben sem volt az akkori kedvező helyzetekkel élni tudó és akaró elitünk. A dualizmus kora a magyarság politikai, gazdasági, kulturális megerősödése volt. Távlatilag a Monarchia vezetését is magunkhoz ragadhattuk volna, ha nincs az első világháború. Éppen gyenge érdekérvényesítő erőnk miatt kényszerültünk bele a nem kívánt háborúba. A Horthy-féle ellenforradalom győzelme tette lehetővé először hosszú idő után, hogy önálló nemzetstratégia jöjjön létre és érvényesüljön a gyakorlatban. 1920 után a kisantant által közrefogott Csonka-Magyarország szükségszerűen óvatos, de szilárdan nemzeti politikát csinált. Elsődleges célja természetesen Trianon revíziója volt. Politikája nemzeti szempontból messze helyesebb volt, mint 1945 óta bármelyik magyar kormányé. Az úgynevezett rendszerváltás bizonyos lehetőséget teremtett a nemzet számára. Meg lehetett volna fogalmazni egy egyszerre örök nemzeti stratégiát, amely a nemzetközi helyzet állandó változásait figyelembe véve annak megfelelően alakulna, érvényesülne. De a demokrácia politikusainak képessége kivétel nélkül csak addig terjedt, hogy a szovjet övezetből átterelje a magyarságot az amerikai övezetbe. És már az első lépés is hazaárulósra sikeredett. Régi vita a két kommunista politikus (Horn Gyula és Németh Miklós) között, hogy ki nyittatta meg a nyugati határt a keletnémet menekültek előtt. Vagyis hiúsági kérdést csinálnak belőle. A lényegről pedig végképp nincs szó. Arról, hogy mit profitált a nemzet a kerítés átvágásból, amivel a németeknek elősegítettük legfőbb céljukat, az országegyesítést. Mint tudjuk, Horn és Németh személyében sokat nyert. A nemzet pedig vállveregetést sem kapott. Magyarországot azért erőltették bele politikusaink a NATO-ba, mert az állítólag nemzetbiztonsági szempontból elsőrendű kérdés. De amikor kiktől is véd meg minket ez a szervezet? Miféle nemzetbiztonsági kérdésről van szó? Egy esetleges katonai konfliktus esetén milyen NATO-támogatásra van kilátás? Olyanra, mint egy görög-török konfliktus idején Cipruson? Ott csak sajnálkozás és „közvetítés” volt. Mi inkább elküldjük kevés katonánkat Afganisztánba, Irakba, ahol semmilyen magyar érdek nincs. Viszont biztosan szert teszünk újabb ellenségekre. Ez az ellenséggyűjtés évente több tízmilliárd forintjába kerül a költségvetésnek. E részvétel semmi más, mint burkolt adófizetés amerikai uraink részére. És káros elkötelezettség nemzetidegen érdekek védelmében. Súlyos pénzekért jutalmul elavult fegyvereiket is megvehetjük az amerikaiaknak a „katonai kompatibilitás” érdekében. Ugyanez a helyzet az EU-tagsággal is. Az egész euroatlanti orientáció egyik hangzatos politikai szlogenje, hogy „végre a győztesekhez tartozunk”. Tényleg? És akkor ez jó is nekünk? 1945-ben is a győztesekhez csatlakoztunk… A mai világban egyébként ki az aktuális győztes? Amerika? Amely belefulladt Afganisztánba és Irakba? Nyugat-Európa? A világ első négy gazdasági hatalma (Amerika, Kína, Japán, India) közül ma már három ázsiai. Németország csak ötödik, Anglia, Franciaország lassan az első tízben is alig van benne. Oroszország gazdasági súlya pedig Hollandiáéval egyenlő. Lakossága gyorsabban fogy, mint Magyarországé. Képtelen hatalmas területeit belakni. Belátható időn belül egy hatalmas Trianon vár rá kínai és iszlám oldalról egyaránt. Ez a jövő győztes csapata? Amerika ma már egy Irán-Venezuela tengellyel szemben is tehetetlen, és olyan országok is bátran odaállnak az „új tengelyhez”, mint Kuba, Ecuador, Nicaragua, Bolívia. Brazília is egy 180 milliós „feltörekvő gazdaság”, benn az első tízben. Milyen stratégiája van a magyar politikának ebben a helyzetben? Miért nincs gyümölcsöző kapcsolatunk az iszlám világ országaival? Miféle magyar érdek ez? Az 1967-es közel-keleti háború óta Izrael lakossága – elsősorban a betelepítések miatt – a kétszeresére nőtt, és ezzel elérte lehetősége határát. Miközben az összes arab országé három-, illetve négyszeresére emelkedett enynyi idő alatt, és a folyamat még bőven tart. Márpedig a történelmet végső soron az anyaméhek döntik el. Európáé negyven év alatt talán tíz százalékkal emelkedett, azon belül Magyarországé stagnált. Trianon évében Magyarországnak nyolcmillió lakója volt, Iránnak tizenöt. Nálunk még néhány hónapig tíz millió lakos lesz, Iránban több mint hetvenmillió, ami huszonöt évenként duplázódik. Dél-Kelet-Ázsiában olyan országok (Fülöp-szigetek, Thaiföld, Vietnam) virágzanak ma, amelyek lakossága egyenként hetven-nyolcvan millió, annyi mint Németországé. És akkor a kétszázötvenmilliós, szintén virágzó Indonéziáról még nem is beszéltünk. Nemcsak Magyarországnak, de az egész öregedő, fogyó EU-nak nincs erre stratégiája. Politikusaink pedig még mindig a brüszszeli és washingtoni vállveregetésre vágynak, az ő tehetetlenkedéseikre építenek. Pedig legalább a lengyelektől vagy a románoktól megtanulhatnák, hogy kell azokkal ott Brüsszelben hatékonyan beszélni, vétózni. A politikában csak a hülyék vágynak vállveregetésre a másik féltől, amit természetesen meg is kapnak. A profikat (Attila, Mátyás, Bethlen) félni és gyűlölni szokták. Irán pedig azért tudja érdekeit védeni Amerikával szemben is, mert ott nincs belső ellenség és nem érdekli a tőle idegen értékrendszer. Nem kíván ahhoz alkalmazkodni. A saját útját követi. Vajon mi képesek vagyunk még erre? Mert ha nem, akkor rövidesen térben és időben is eltűnünk.